„Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart” – mondta Seneca, bölcsen. Nem kizárt, hogy ezt a régi igazságot meg kellene fogadnia a magyar kézilabdázás, azon belül is a női szakág és a válogatott vezetőinek. Véleménycikk jön, amelynek elolvasását semmilyen korosztálynak nem ajánljuk!

Március 27-én megjelent a friss női válogatott keret, amely 19 nevet tartalmaz. Természetesen, ahogy minden ilyen esemény kapcsán, most is a következő kérdések foglalkoztatják a szurkolókat:

  • Ki és miért maradt ki?
  • Ki és miért került be?

Trendek

Túllendülve a konkrét neveken és nem csak erre a keretre fókuszálva egy nagyon rossz érzés lesz rajtam úrrá minden egyes kerethirdetéskor, most már évek óta. Úgy tűnik, mintha ezek a keretek nem logikus, racionális, konzisztens gondolatok végeredményeként születnének meg egy stratégiai terv végrehajtásának céljából. Ehelyett koncepciótlanságot, következetlenséget érzékelek, mindezt megspékelve egy nagyon furcsa, kontraproduktív kommunikációs „stratégiával”.

A keretek furcsa önellentmondásban állnak a Kapitány Úr által definiált problémákkal. Hiszen mit hallgatunk immárom két éve?

Fiatal és rutintalan a csapat. Lendüljünk túl azon, hogy ez így önmagában nem igaz, mert az elmúlt két világversenyen nem volt fiatalabb, mint az ellenfeleké. Ha így lenne, akkor is ez a Kapitány Úr és az őt kijelölő szakmai vezetőség tudatos döntése. Golovin Vladimir azért lett magyar szövetségi kapitány, mert sikeres volt azokkal a generációkkal, akikkel most fel kellene építenie egy sikeres felnőtt válogatottat. Ezek után viszont furcsa, hogy csapatkapitányként kimaradt a legutóbbi EB-n a háromból az egyik fix kezdő magyar BL mezőnyjátékos, vagy éppen Albek Anna favorizálása is minimum megmosolyogtató. Magunknak ássuk a gödröt, amiben sírva kiabáljuk, hogy nem látunk ki.

Problémaként hallottuk többször azt is, hogy a játékosok elfelejtik a játékelemeket és nem azt csinálják, amit kérnek tőlük. Ez nem új érv, Kim Rasmussen rendszeresen elmondta, hogy nem az zajlik a pályán, amit gyakoroltak edzésen. A kérdés az, hogy mi történt annak érdekében, hogy ezt a negatív hatást csökkentsük? Egy lehetséges út lenne az állandóság a keretben. De vajon lehet-e ott állandóságról beszélni, ahol egy rossz gesztus, egy esetleges kérés sértettséget és örökös számüzetést eredményez egyeseknek? Lehet-e állandóságról beszélni ott, ahol 1,5 év kihagyás után játékpercek nélkül is kerettag lehet valaki, aki a klubjában sem lép pályára? Állandóság-e pozitív rételemben az, hogy két teljesen betli világverseny kell egyesek kikerüléséhez, olyan posztokon, ahol folyamatosan jól teljesítőknek esélyük sincs bekerülni? Jó helyeken keresi-e a szakvezetés az állandóságot a keretben? Például a számtalanszor megkritizált beállós posztján, ahol néha észrevehetetlenek a játékosaink, vajon nem kellene-e kipróbálni valakit, valakiket?

A számtalan kérdés mellett párhuzamosan jelen van az a probléma is, amelyet több kézilabdás podcast is tárgyalt: a kerethírdetés milyensége, a kommunikáció, illetve annak hiánya. Fájó párhuzam a 90-es és 2000-es években serdülő, felnövő ember számára, hogy a magyar labdarugó válogatott fényévekkel a kézisek előtt jár a csapat körüli kommunikáció hitelességében és minőségében. Mára azonban ez lett a valóság, ugyanis Marco Rossi legalább annyira méltatta a nagyérdeműt, hogy elmondja: ő dönt, ő választ, rendszerbe keres embereket és ha nem sikerül, övé a felelősség is, tessék őt békén hagyni.

Golovin azonban nem mond semmit, illetve csak arról beszél, amiről akar. Rébuszokban beszél, láthatóan nem szabad megkérdezni egyes döntésekről, emberekről. Mert ők emberek és nem csak játékosok, ezt mintha néha épp a pedagógiai érzéke miatt is elismert kapitány felejtené néha el. Vajon mennyire szerencsés kitenni a csapatkapitányt egy verseny előtt? Vajon mi indukálja az eddig ok nélkül favorizált játékosok kihagyását? Vajon mi alapján született meg a gondolat, hogy valaki, akinek alig vannak az elmúlt évben NB1-es játékpercei, egyáltalán szóba kerüljön a válogatottnál?

A szurkolói vélemények fontosak (vagy nem…), ám ennél sokkal fontosabb a játékosok, mint emberek véleménye. Diószegi Niki visszavonulásának árnyékában felmerül a kérdés, vajon hogyan éli meg helyzetét az a játékos, aki 6-8 gólt dob meccsenként, húzóember az NB1-ben, ám helyette olyan sportoló kap meghívót, aki marginális szerepet tölt be egy nagyobb klubban. Vagy mire gondoljon az a játékos, aki az NB1 gólkirályaként, a fiatalitásba teljesen beleilleszkedű korú kézilabdázóként nem kapott lehetőséget saját korábbi edzőjétől, miközben a szülés és kettős vállsérülés után perceket sem játszó kézilabdázót akkor is kiviszik a selejtezőre, ha nem is biztos a játéka? Tovább megyek: nemcsak nem kerülnek be a keretbe ezek a játékosok, el sem juthatunk odáig, hogy valaki megkérdezhesse a kapitányt arról, miért így döntött. És szögezzük le: ezekre a döntésekre létezhet magyarázat, és egyáltalán nem leszek szomorú, ha olyan szerez gólt, akinek a beválogatásával mondjuk nem értek egyet. Azonban a struccpolitika nagyon rossz irány, mind a játékosok, mind pedig a sporttársak felé.

Végezetül jegyezzük meg, hogy az élsport alapvetően az eredményekről szól. Amennyiben a válogatott eredményes lesz, akkor bizonyára én csináltam magamból bohócot, amiért megkérdőjeleztem a fentebb említetteket. A probléma csupán az, hogy jelenleg nem erre haladnak az események. A válogatott továbbra sem tagja a világelitnek – bárki állítja ennek ellenkezőjét, az fake news -, sőt játékban és eredményben távolodik attól. Klubjaink, amelyek a nemzeti együttes gerincét hivatottak adni nem szerepelnek fényesen a nemzetközi kupákban: a Fradi két gyenge meccsen vert egy nagyon tartalékos Buducnostot, a Győrben pedig tényleg csak dísznek vannak magyarok, mert komoly BL produkciót nehéz felidézni tőlük a közelmúltból. Az EL-ben csak a Siófok jutott tovább a csoportból, és bár korábban rendszeresen voltak csapatink a végjátékban az EHF-kupában és a KEK-ben, mára már azt is sikernek értékeli a média, hogy egyáltalán a legjobb 16 közt volt csapatunk.

Végezetül fontos leszögezni, hogy nézetem szerint egy válogatott keret bárhol, bármilyen összeállításban lép pályára, ellenük szurkolni, vagy a bukásukat kívánni bűn lenne. A célom nem is az erre való buzdítás, vagy feszültségkeltés. Egész egyszerűen jó lenne, ha a szurkolókat, pláne a játékosokat partnernek, de legalább felnőttnek tekintené az a közeg, amely a jó pillanatokban csillogó szemekkel vall szerelmet a lelátó népének. Mi szurkolunk tovább és várjuk, hogy a pozitv változások ne csak a csapat játékában következzenek be.

 

Megosztás