Akár egy MÁV vonat jelmondata is lehetne a fenti cím, ami körbeutazza az országot, természetesen némi késéssel; nem úgy, mint a női kézilabdázóink, akik pont időben értek az állomásra, ahonnan egészen Párizsig vezet az útjuk.
A szakma helyett most sokkal inkább az érzelmekről, valamint a hétvége fantasztikus élményeiről számolnék be, a lehetséges okokat már egy korábbi cikkünkben kifejtette Cserfalvi kolléga.
2018-ban az első sorból izgulva élhettem át, hogy Klujber Katrinék magasba emelik a világbajnoki trófeát ugyanitt, a Főnix Arénában. Volt szerencsém 2019-ben hasonló sikerhez is, akkor Győrben aratott a junior válogatott Eb győzelmet többek között Vámos Petrával és Kuczora Csengével a soraiban, mostanra pedig ezek a lányok a csapat magját képzik. Vasárnap pedig újabb mérföldkő jött el az ő életükben is. Ahogy az enyémben is, hiszen a már említett sikereket pole pozícióból élhettem át, most viszont távolabbról, de valahogy mégis közelebb. A végeredmény viszont ugyan az: leírhatatlan.
Leírhatatlanok a magyar szurkolók, akik időt, energiát nem sajnálva teszik bele az utazásba, a koreográfiába, a szervezésbe és buzdításba minden erejüket.
Leírhatatlan az a miliő, ami a játékosokat körül veszi, ahogy ők viszonyulnak a szurkolókhoz, valamint ahogy a szurkolók viszonyulnak hozzájuk. Egyik sincs meg a másik nélkül, a lefújást követően pedig többen kiemelték, hogy ez a siker egy ilyen fantasztikus szurkolótábor nélkül aligha jöhetett volna létre. Talán a felvezető podcastunkban fogalmaztam meg záró gondolatként, hogy ha a játékosokat boldognak látjuk, akkor mi is azok vagyunk, ezt az állítást a hétvége után még jobban csak alátámasztani tudom. Hihetetlen sok munkát fektettek be, hogy ez a siker összejöhessen, akár csapatként, akár játékosokra lebontva vizsgáljuk a válogatottat. Erős személyiségek és az öltöző fontos karakterei búcsúztak el, vezéregyéniségek sérültek jelen pillanatban, mégis egymás kezét megfogva, csapatként sikerült elérni a hőn áhított célt.
Leírhatatlan az a szervezés, ami a háttérben zajlik: szövetségi, média vagy önkéntes szinten. Hiszen az, hogy mindkét olimpiai selejtezőt hazánk rendezhette – nem is csekély színvonalon – az sokat elmond a kézilabdába vetett hitről idehaza. Akár a férfiaknál, akár a nőknél, hatalmasat nyomott a latba a hazai pálya előnye. Ahogy az önkéntesek is rengeteget dolgoznak a háttérben azért, hogy ezt a színvonalat rendezvényről rendezvényre biztosítani tudjuk hazai és nemzetközi szinten egyaránt. Gondolok itt arra, hogy a média személyzet maradéktalanul ki legyen szolgálva, hogy a közönség a lehető legjobb mértékben tudjon szórakozni a mérkőzés közötti szünetekben.
Média szinten is elmondható, hogy az otthon maradó közönség sem maradt le semmiről, hiszen már a mérkőzések előtt felvezető műsorokat láthattak a TV nézők, majd a lefújást követően szinte minden játékos megszólalt, így senki nem maradhatott le kedvencei gondolatairól.
Ha pedig visszakanyarodunk a mérkőzésekhez, a kvalifikáció mellett az arénába kilátogatók érzelmileg is elképesztő pillanatokat élhettek át, s most nem feltétlen csak a magyar-válogatott szereplésére gondolok. S hogy nekem mit adott ez a pár nap?
Legfőbbképp motivációt magán- és sportszerető emberként egyaránt. Ami viszont szerintem sokkal, de sokkal fontosabb volt, már-már ekkor is könnybe lábadt az ember szeme és elgondolkodott picit az élet dolgain, az pedig a japán és a brit játékosok viselkedése és a tornához való hozzáállása volt. Az ázsiai játékosok a vasárnapi vereséget követően meghajoltak saját szurkolóik előtt és a magyar közönségnek is megköszönték a bíztatást. Azt követően pedig a magyar játékosoknak gratuláltak egyesével, de a találkozók alatt a legkisebb szabálytalanságot követően is egyből kezet nyújtottak az ellenfélnek. Ami pedig a legdrámaibb pillanat volt, hogy a kiállított Mika Nagata könnyek között fogadta el a piros lapot és a törölközőjébe temetkezve nézte végig a már amúgy is elúszott mérkőzést. Ami pedig Nagy-Britannia válogatottját illeti, maximális kalapemelés, hiszen hiába szenvedtek súlyos vereségeket mindig mosolyogva hagyták el a pályát. A svéd összecsapást követően az aréna állva tapsolta meg az egész együttest, ami akkora élmény lehetett számukra, mint nekünk az olimpiai kvalifikáció. A média-zónába érve pedig az interjút adó játékosokra irigykedve tekintettek a csapattársak, de egy példaképtől kapott mez is leírhatatlan boldogságot okozott a brit játékosoknak, ahogy azt a közösségi médiában láthattuk. Apró dolgok ezek az életben és hiába a kevés lőtt gól (35), vagy néhány védés ezeket mind úgy ünnepelték, mint ha az utolsó lett volna a pályafutásukban.
Egy szó, mint száz: számunkra hatalmas élmény volt és felemelő boldogság a kvalifikáció, de ugyanekkora öröm volt a részvétel, vagy a tisztes helytállás más csapatoknak. Igen! Jó volt ezt látni és érezni is, hogy a győzelem a legfontosabb, de a vereségeket követően sem dőltek kardjukba az ellenfél játékosai és tudták élvezni a fantasztikus atmoszférát, na meg persze magát a játékot.
fotó: MKSZ/Kovács Anikó
Related posts:
Könnyed első mérkőzés és győzelem Nagy-Britannia felett
Micsoda mérkőzés! Háromgólos győzelem Svédország ellen
Olimpiai résztvevő a magyar női kézilabda-válogatott!
Győzelemmel kezdte Eb felkészülését a női kézilabda-válogatott
Vereség Németország ellen az Eb főpróbáján
Elkeserítő vereség Horvátországtól
