Handballexpert

Bárki, aki legalább két kézilabda-mérkőzést látott már, ismeri a játék egyik alapszabályát: labdával a kézben legfeljebb három lépést szabad megtenni. Szinte napra pontosan ötven éve ismerjük az útbaigazítást: Három legyen, amennyit lépsz, és amennyit lépsz, az három legyen!

De a meccsre járók számára az sem szolgálhat újdonságul, hogy ennek a szabálynak a betartatása nem mindig sikerül. Midőn a hármashoz érsz, ami sorrendben a harmadik leszen, eldobandod te a labdát, olvassák fel a szabálykönyvből már ebben a régi videóban is. Ennek ellenére már huszonöt éve is rendszeres volt, hogy a gyors apró léptekkel operáló női játékosoknak a játékvezetők négy, akár öt lépést is elnéztek (pedig, ha tovább olvassuk, ott van: ötöt ne lépj!). Bár a szurkolók jellemzően csak az ellenfél játékosainál vették az ilyesmit észre, de a kétezres években ez már tipikus játékvezetői hiba volt.

Az utóbbi években a férfi kézilabda annyira felgyorsult, hogy az elit játékvezetők se feltétlenül tudják követni, mi is történik a pályán. Ne törjük pálcát felettük! Hányszor látjuk, a védők, akik napokig erre a mérkőzésre készültek, videóztak, ott állnak, és azt se tudják, hol a labda. Hogyan várhatnánk el a hasonló felkészülési lehetőségekkel nem rendelkező játékvezetőktől, akiknek ráadásul a szabálytalan zárástól a belülvédekezésig még ezer más dologra is figyelniük kellene, hogy mindig számolni tudják a lépéseket? Bár erről nyíltan nem sűrűn beszélnek, a tapasztalat azt mutatja, ha kezdik elveszíteni a fonalat, a lépés az első, aminek a figyelését feladják.

Egy élvonalbeli férfimeccset végignézve szinte biztosan látni fogunk öt, hat olyan gólt, amit lépéshiba előz meg, akár többet is. Az Európai Kézilabda Szövetség (EHF) különböző versenyeiről közzétett „legszebb gólok” videóösszállításokba is szinte mindig kerülnek be olyan gólok, ahol a gólszerző, vagy a gólpasszt adó játékos nem igazodott az Antiochiai Szent Kézilabda használati utasításához. Mondhatni, a megengedettnél több lépésből született gólok a játék részeivé váltak.

A 2024-es férfi Európa-bajnoság elődöntőjének utolsó percében a svéd Jim Gottfridsson gólt lőtt, ezt azonban a játékvezetők lépéshiba miatt lefújták, nem adták meg (jogosan, Gottfridsson a támadás során kétszer is túl sokat lépett). A mérkőzés utáni hetekben a Bundesligában (ebben a bajnokságban, a Flensburg együttesében játszik a svéd irányító) többször is megemlítették: Gottfridsson rendszeresen él ezzel az eszközzel. A bajnokság mérkőzéseit közvetítő szolgáltató egyik szakértője megjegyezte, a svéd számára ki kellene dolgozni egy új, a hosszútávfutást a kézilabdával vegyítő sportág szabályait.

De Gottfridsson csak egy példa. Amikor a dán Mathias Gidsel még „csak” egy klasszis játékos volt, és nem a világ szinte mindenki által elismerten legjobb kézilabdázója, a Bundesligában gyakran megjegyezték róla: öt lépésből könnyű. Na igen, a legtöbbünknek azért öt lépésből se sikerülne. A Füchse Berlin 26 éves átlövője akkora klasszisa ennek a játéknak, nem létezik olyan szabály és olyan játékvezetés, amivel ne tartozna a világ legjobbjai közé, de ezzel együtt el kell ismerni, rendszeresen él a játékvezetők figyelmetlenségeiből fakadó lehetőségekkel. És a sort a végtelenségig folytathatnánk, például a magyar válogatott játékosa, Fazekas Gergő, góljainak száma is jóval kisebb lenne, ha csak azokat számolnánk, ahol legfeljebb hármat lépett, nem is beszélve az ilyen szituációkból adott gólpasszokról. Szóval nem egy, két, szigorúan külföldi játékos trükkjeiről beszélünk, hanem egy, mára a férfi kézilabdában is általánossá vált jelenségről.

Ez pedig alapvető változást hoz a játékba. Egyes edzők szeretnek, ill. szerettek korábban, kevés faulttal védekezni, de jó mozgással a támadó csapatot belemenésre vagy lépéshibára kényszeríteni. Ennek már tíz évvel ezelőtt is megvolt a kockázata (mi van, ha tényleg ellépi a labdás játékos, de nem fújják le), ma pedig szinte alkalmazhatatlan, olyan nagy valószínűséggel marad néma a síp. Ha meg akarod állítani a támadást, muszáj faultolni (amit persze egyszerűbb mondani, mint megcsinálni, de ez már nem ennek a cikknek a témája). Elöl pedig, az átlövések nélküli támadójáték, amit a legmagasabb szinten Magdeburgban valósítottak meg, de amire épül például a Wisła Płock játéka is, jelentősen profitál abból, hogy négy, öt lépéssel nagyobb teret lehet teremteni a betörésekhez.

Már régóta tanítják edzők, hogy a labdaleütés nélküli játékkal fel lehet gyorsítani a támadásokat. Igaz, eredetileg ezt úgy képzelték el, hogy több labda nélküli mozgás és több passz, de, ha nem fújják le, öt lépés leütés nélkül is optimális megoldás lehet.

Egyáltalán nem ritka, főleg a falba lendületből betörő játékosoknál, az egy lendülettel megtett négy lépés labdával a kézben (aztán vagy lövés, vagy, ha nincs hely, passz a beállónak). Szintén tipikus két vagy három lépésből szemből menni a védőre, ott egy pillanatra megtorpanni, majd egy testcsellel a védőt további két lépéssel megkerülni, és ebből a mozgásból lőni vagy, szituációtól függően, gólpasszt adni. A játékvezetők számára szinte lehetetlen felismerni a lépéshibát, hiszen a játékos mozgása megtörik, egy gondolatnyi szünet is van az utolsó két lépés előtt. Feltehetjük persze a kérdést, miért nem ütik le a labdát? Ennek több oka is van. Egyrészt, azzal a védő kapna egy lehetőséget, hogy elüsse a labdát. Nagy Lászlóról, még aktív korában, ismert volt, hogy, ha egyszer őelőtte leütöd, azt a labdát többet nem látod. Másrészt ezeknek az akcióknak jó része eleve labdaleütésből indul, ha két lépés után még egyszer leüti, az már két indulás, amit jóval nagyobb valószínűséggel fújnak le.

És akkor elérkeztünk a döntő kérdéshez: valóban minden esetben hiba-e a lépéshiba?

Bár ez elsőre talán erősen hangzik, a játékosok többsége nem igazán ismeri a szabályokat. De, bármennyire felkapják most egyesek a szemöldöküket, igazából nem is kell ismerniük (hacsak nem akarnak mellékesként játékvezetők is lenni). Nem vizsgázniuk kell a szabályokból, nekik azt kell tudniuk, a játékvezetők a gyakorlatban mit fújnak le, és mit nem. Látjuk is, kedvezőtlen ítélet esetén tipikusan nem azt kezdik el magyarázni a reklamáló játékosok, hogy a 11:8 szabály e. pontja alapján téves az ítélet (ne tessék elkezdeni keresni, nincs ilyen szabály, ezt most találtam ki), hanem lázasan mutogatnak, hogy hát a másik oldalon ezt nem fújtad le, drága játékvezető sporttárs. Amit nem fújnak le, az jó, mindegy is, mit ír a szabálykönyv. Nincs másodfok, nem lehet fellebbezni, ha nem szól a síp, megadják a gólt, jó vagy, akárhányat is léptél.

Nem sűrűn fogja akárki is elismerni, de néhány, négy vagy öt lépésből gólhoz vagy gólpasszhoz vezető figurát a játékosok olyan gyakran és olyan profi módon kiviteleznek, nehéz elhinni, hogy ezt nem így gyakorolták edzésen.

És innét egyenesen jutunk az utolsó ponthoz. Vajon nem azzal avatkozik-e be a játékvezető, ha lefúj valamit, ami ugyan egészen biztosan nem felel meg a leírt szabályoknak, de amúgy nem, vagy csak nagyon ritkán fújják le? Visszautalva az elején említett Gottfridsson-gólra: az ítélet vita nélkül helyes volt a szabályok alapján, a svéd játékos a labdaleütés után négy lépésből lőtt kapura. De nem ez volt az első ilyen gólja, nem is a második, a korábbiakat jellemzően nem fújták le. Most meg igen. Joggal számíthatott a játékos arra, hogy ezúttal is, ahogy általában, megadják a gólt? Jó, ha azt mondanám, elvárhatjuk, hogy, ha máskor nem fújták le, akkor most se, az azért nyilván túl vad megközelítés lenne. De megfordítva: hibázik a játékos, ha úgy lő gólt, ahogy mindig szokott? Az elvi válasz nem is kérdéses.

Képünk illusztráció. Kép forrása: Oskar Oltéus, CC BY-SA 2.0, via Wikimedia Commons.