Handballexpert

Az utánpótlás-nevelés egy nagyon nehéz műfaj. Nehéz alapból, de én most ebben a cikkben nem szakmai irányból szeretnék közelíteni (ahhoz a szakértelmem se volna meg). Inkább azt nézném, hogyan lehet az ott elvégzett munkát értékelni? Magyarországon a nemrég leköszönt politikai vezetéshez kötődően a 2010-es évek közepétől kiépült az ún. akadémiai rendszer, ami megreformálta a képzést. Nem annyira szakmailag, mint szervezetileg.

Az akadémiák

Bár egy időben divat lett, hogy boldog-boldogtalan akadémiának nevezett mindent, mindent is, ebben a cikkben most megmaradnék az államilag támogatott kiemelt akadémiáknál. Ezek az államtól jelentős pénzösszegeket kapnak. Ami alapvetően nem is volna probléma, a minőségi neveléshez eszközök kellenek, szakemberek kellenek, és mindez nincs ingyen.

Aki emlékszik a 2010 körüli meg azelőtti időkre, amikor csapatok mindenféle szedett-vedett mezekben játszottak, a padló vagy egyben volt, vagy nem, és még folytathatnánk, alighanem egyetért azzal, jó dolog volt ettől elmozdulni. Ellentétben a profi klubokkal, az akadémiák állami finanszírozását nem is övezi túl nagy társadalmi ellenállás.

Na jó, egy kicsit mégis. De ennek legfőbb okai igazából egy házzal arrébb, a futballban jelentek meg, ahol egy magát az Aranycsapat legendás futballistájáról nevezett akadémiának nevező klub gyakran magyar játékosok nélkül játszott az első osztályú bajnokságban. Az „akadémia” szó itt azért komoly sallert kapott. De ezt most csak úgy, mellékesen.

Annak idején megalapították a Nemzeti Kézilabda Akadémiát, valamint kijelöltek a férfiaknál és a nőknél is három-három kiemelt intézményt. A férfiaknál Veszprém, Ferencváros, Szeged, a nőknél Győr, Ferencváros, Debrecen.

Nehéz eldönteni, jó választás volt-e. Hagyományosan ezek a klubok voltak a legerősebbek az utánpótlás-nevelésben, már jóval az akadémiai rendszer kialakítása előtt is. Ugyanakkor ez a felnőtt bajnokság élmezőnye, volt, amikor férfiaknál, nőknél ezek a csapatok végeztek a dobogón. Azaz ide a legnehezebb beférni, pont a saját akadémisták előtt tornyosul egy legyőzhetetlen akadály.

Eze az akadémiák, kézilabdás mértékkel mérve, rengeteg pénzt kaptak az államtól. Ahogy már korábban is utaltunk rá, a nemzetgazdaság szintjén elhanyagolható összegek, de a kézilabdás viszonyrendszerben komoly pénzek. A Debreceni VSC akadémiája például a leadott beszámolók szerint több évben is nagyobn költségvetéssel gazdálkodott, mint azonos egyesület profi szakosztálya, ami azért kissé abszurd.

Az eszközök felhasználása

Időről időre felmerül, hogy az akadémiák támogatását a klubok nem rendeltetésszerűen használták fel, abból, ill. annak egy részéből, a profi csapat játékosait, sok esetben külföldieket, fizették. Ez persze nagyon nehezen ellenőrizhető, mi természetesen ilyenről nem is tudunk. Ahogy arról se, hogy még kevésbé rendeltetésszerűen, egyes magánszemélyek meggazdagodására használták volna fel a pénzeket. Azt viszont tudjuk, az elmúlt években az akadémiákon minden rendelkezésre állt, eszközök is, szakemberek is, amire épeszűen szükség van.

Lehet, hogy a pénz egy része nem jó helyre került. De, hogy emiatt az akadémiákon semmi nem hiányzott, az biztos.

De mi a helyzet a beszerzett eszközökkel? Életszerű, hogy mondjuk valamilyen berendezésből vegyen egy klub kettőt, egyet az akadémia, egyet a profi klub költségvetéséből, holott egy darab is ki tudná szolgálni mindkettőt? Aligha. Mégse mondanám komoly visszaélésnek, ha az akadémiához kiszámlázott eszközt a profik is használják – nem emiatt lesznek problémák az utánpótlásban.

Célok és ellenőrzésük

Na, de hogyan ellenőrizzük az államilag kiutalt pénzek felhasználását?

Nyilván van egy első kör: megvannak-e a szükséges eszközök, felszerelés, jó állapotúak-e a létesítmények, berendezések, rendelkezésre állnak-e a megfelelő szakemberek. Ha nem, ha komoly hiányosságok vannak, az nyilvánvaló visszaélés, intézkedni kell (volt ilyenre példa, de nem volt jellemző).

Na, de a második kör már bonyolultabb. A cél elvileg mégis a jó magyar játékosok kinevelése. Csakhogy itt több probléma is van.

Egyrészt ehhez nagyon sok idő kell. Egy 16 éves lánnyal, depláne fiúval, lehet a világon a legjobb munkát végezni, a legkiválóbb módszerekkel és eszközökkel, akkor is tíz évvel később lehet majd látni, jó játékos lett-e belőle. Mathias Gidsel és Henny Reistad, akiket ma a legtöbben a világ legjobb férfi és női játékosának tartanak, egyetlen nap különbséggel születettek 1999. februárjában. 23-24 évesen kezdtek olyan szinten játszani, hogy klasszisoknak tekintsük őket. És ők a legjobbak a világon, ez nem lehet mérce a többség számára.

Ez nagyjából azt jelenti, ma azt látjuk, milyen munkát végeztek az akadémiák hat, nyolc, tíz évvel ezelőtt. De akkor emiatt ma visszavonni az akkor kifizetett pénzeket elég humoros gondolat volna. A ma ott végzett munka eredménye meg majd évek múlva fog látszani (vagy akkor se).

Másrészt a játékos 19-20, legkésőbb 21 évesen kikerül onnan, és, hogy attól kezdve milyen pályát fut be, már korántsem csak a képzésen múlik. Az egyik játékos szorgalmas lesz, a sportra összpontosít. A másik alkoholista. Vagy súlyosan megsérül, nem tud tovább magas szinten játszani – esetleg alacsony szinten se. Mindenki, aki foglalkozott utánpótlással, tud neveket mondani, Magyarországról is, más országokból is, játékosokat, akik tehetségesek voltak, jó képzést kaptak, jó volt a hozzáállásuk – csak éppen térdük, bokájuk, derekuk nem volt ehhez a sportághoz. Felelős ezért az akadémia? Aligha.

A rövid táv veszélye

Erős kísértés, hogy rövid távú célokat tűzzünk ki. Nyerje meg a csapat a megfelelő korosztályos bajnokságot, például. Ez könnyen ellenőrizhető: ha megnyertük, jó, ha nyolcadikak lettünk, nem jó.

De ez egyben komoly veszély is. Az akcelerált, azaz korábban érő, játékosok preferálására késztet, az utánpótlás-szinten sikeres, de a felnőtt mezőnyben már alig használható technikai elemek erősebb használatára ösztönöz. A hőn áhított siker meglesz, hosszabb távon ebből senki nem profitál semmit.

Vagy akár ugyanez válogatott szinten. Ennek nagyon látványos példája volt, amikor a Kiss Szilárd által vezetett 2002/03-as korosztály éveken át letarolta a nemzetközi utánpótlás-mezőnyt. Már U20-as korukban látszott, hogy ez zsákutca. Ezek a játékosok még csak 23-24 évesek, még nem dőlt el a pályafutásuk. De az, hogy abból a keretből ma Bukovszky Anna kivételével nincs igazi válogatott játékos, legalábbis figyelemreméltó.

Persze nem szabad ezt az egyetlen korosztályt kipécézni. Amikor nyolc éve Debrecenben megnyertük az U20-világbajnokságot, mindenki a világ legjobb játékosait vélte látni. Hát, ebből mondjuk nem lett semmi. Abból a csapatból, pedig ők már mind legalább 26 évesek, senki nem lett nemzetközi szinten komolyan jegyzett játékos. Még talán Klujber Katrin állt ehhez a legközelebb de az ő pályája is eléggé megtört – bár ennek az okait aligha az utánpótlásnál kell keresni.

Játékpercek

Az akadémiákat finanszírozó minisztérium kitalált egy átmeneti megoldást: akkor jár a pénz, ha az akadémia neveltjei játszanak az NB I-ben. Ami alapvetően akár jó gondolat is lehetne: ha ott elég jó játékosokat neveltek, azok játszani fognak, azaz minden rendben, jön a pénz. Az NB I pedig azért nem egy megugorhatatlan elvárás.

A konkrét megvalósítás viszont eléggé kaotikus lett. Akárcsak a labdarúgóknál, a kézilabdában is egy teljesen átláthatatlan, egyéni, eseti megállapodások során alapuló rendszer jött létre, aminek a részletei ráadásul a nagy nyilvánosság számára nem megismerhetőek.

Azt azért tudjuk, nem csak az utánpótláskorú játékosok számítanak, hanem azok is, akik már felnőtt korúak, egy bizonyos életkorig. És nem feltétlenül a nevelőegyesületben kell játszani, hanem akár más klubban is. Igen, a játékpercek mérése nem feltétlenül egészen precíz, de ahol amúgy sem egységes, átlátható, transzparens szabályok mentén működik a rendszer, ott aligha a mérési pontatlanságokon fog bárki is elbukni.

Azt mondjuk nem tudom, a rettenetesen sok pénzből gazdálkodó férfi ferencvárosi akadémia játékosai hol gyűjtöttek szabad szemmel is mérhető mennyiségű játékpercet, de hát nem is kell nekem mindent tudnom.

Azt viszont látjuk, a már megnyert meccseken a Győr és a Fradi női csapata előszeretettel küldi pályára az utánpótláskorú játékosokat, itt viszonylag könnyen lehet gyűjteni a játékperceket. Nagyon sok értelme ennek mondjuk nincs, a lányok tudják, ha sokat hibáznak, a sztárok majd bejönnek és lerendezik a meccset, egyébként is vezetnek hússzal. Jó, annál jobb, mintha otthon nézné a tévét (OK, boomer: melyik 18 éves néz ma még tévét?), de talán nem optimális megoldás. De a statisztika stimmel, a kassza csörög.

Összegzés

Ahogy látjuk, igazán jó megoldás nincs. A legfőbb mérce, hogy hány NB I-es, hány válogatott, és azon belül hány nemzetközileg magas szinten játszó játékost sikerül kinevelni, egyrészt majd tíz év múlva fog látszani, másrészt nem kizárólag az akadémiai munkán múlik.

Azt pedig, hogy a kormányváltás után merre megyünk tovább, még senki nem látja, friss nyilatkozatok alapján még a témában illetékes politikusok se. Egy gyors mérleg hasznos lehet, bár az igazából megkérdőjelezné az egész rendszert, a férfiaknál legalább ugyanannyira, mint a nőknél. Az utánpótlás komplett elengedése, a húsz évvel ezelőtti vad viszonyok visszahozása nem lehet cél. Lesznek-e új ötletek, változik a szervezeti felépítés, megtaláljuk-e a lehetséges legjobb ellenőrzési rendszert?

Kép: Szeibert Anna, az FTC Akadémia játékosa. Fotó: Kisricso Fotó. A kép illusztráció!