Az utóbbi négy naptári évben (2020-23) összesen öt női kézilabdás világversenyt rendeztek, két-két Európa- és világbajnokságot, valamint a tokiói olimpiát.

A 2020-as EB-n a herningi sportcsarnokban Franciaország – Norvégia döntőt rendeztek. Nem, nem írtam el, tényleg így volt három éve is, ahogy most, a legutóbbi világbajnokságon. Akkor viszont Norvégia nyert. Egy évvel később a spanyolországi világbajnokságon szintén ők ketten játszották a döntőt, és akkor is a norvégok nyertek. A következő évben a ljubljanai Stožice-sportcsarnokban ismét ők nyerték a két csapat párbaját, de ekkor már az elődöntőben találkoztak, Norvégia aztán megnyerte a döntőt is, és megvédte európa-bajnoki címét.

A 2023-as világbajnokságra olvasóink talán még emlékeznek, hiszen alig pár napja játszották a döntőt, a változatosság kedvéért Franciaország és Norvégia, ezúttal a franciák örülhettek a végén.

Egyedül az olimpia hozott némi változatosságot, ott az oroszok az elődöntőben legyőzték Norvégiát, de a döntőben a francia válogatottal már nem bírtak.

Aranyérmet a norvégokon és franciákon kívül utoljára négy éve, a holland válogatott nyert. Ez a két csapat a csoportkörben többször is szenvedett el vereségeket. Úgy gondolták, az erejüket a torna második felére összpontosítják, és hát, lássuk be, bele is fértek nekik akár amúgy önmagában elég viccesnek tűnő vereségek is. Amikor viszont élesben ment, szóval a vereség azt jelentette volna, hogy nem lehet a tiéd az aranyérem, akkor taroltak. Franciaország kétszer állhatott a dobogó legmagasabb fokára, mindhárom éles vereségét Norvégia ellen szenvedte el, kétszer a döntőben, egyszer az elődöntőben. Norvégia három aranyérmet vitt haza, a másik két verseny közül egyszer (most a VB-n) a franciáktól kaptak ki. Azaz ennek a két válogatottnak négy év alatt, öt világversenyen, összesen egy olyan veresége volt, élesben, ahol nem egymást győzték le, hanem egy harmadik fél ütötte el valamelyiküket a végső diadal lehetőségétől, a tokiói olimpia elődöntőjében. Ez az egyetlen meccs, ez az egyetlen győzelem hiányzott a norvég-francia tandem hibátlan mérlegéhez.

A teljesség kedvéért megjegyezhetjük, az orosz csapat az utóbbi két versenyen, a 2022-es EB-n és a 2023-as VB-n, az ismert, nem a sportéletből fakadó okok miatt, nem állhatott rajthoz, és ugyan sejtjük, de nem tudhatjuk, mi lett volna, ha ők is játszhatnak. De, ettől eltekintve, aki látta például a legutóbbi világbajnokság két francia – norvég meccsét, az meg is győződhetett arról, hogy nem véletlenül söpörték ők le (legalább) négy éven át a teljes mezőnyt. És egyben azt is láthattuk, mi az a szint, amit a többieknek el kell érniük, ha versenyre kívánnak kelni velük. Dánia ehhez piszkosul közel áll (bár más stílusban játszanak), nekik talán már csak győzni kellene megtanulniuk, a többiek egy kategóriával lejjebb játszanak (némelyek több kategóriával).

Ha úgy érezzük, egy szélső jó, mérjük hozzá Chloé Valentinihez, vagy a 37 évesen is rakétagyorsaságú Camilla Herremhez. Ha jónak látunk egy átlövőt, gondoljuk át, hogyan nézne ki Henny Reistad vagy Orlane Kanor mellett. Ha a fiatal tehetségekben látunk fantáziát, koncentráljunk a VB-döntőn Léna Grandveau játékára. Ez a szint ezekben az években ezen a két csapaton kívül túl magas volt, mindenkinek.

1897 megtekintés.

Megosztás