Mint a Handballexpert is beszámolt róla, a 2024-es férfi Európa-bajnokság francia-svéd elődöntőjének végén egy vitatott időntúli szabaddobásból egyenlített ki a francia válogatott. Ez a cikk alapvetően nem erről a gólról szól, így most röviden lezárnám a kérdést azzal, hogy a Handballexpert által megkérdezett valamennyi szakértő egybehangzó véleménye szerint a gól nem volt szabályos.

Ebben a cikkben most azt tekintjük röviden át, miért adhatták meg mégis a gólt, ill. miért utasították el a vonatkozó svéd óvást.

A mérkőzésen közreműködő észak-macedón Nacsevszki, Nikolov játékvezető páros a gólt szabályosnak ítélte. Bár ebben a pillanatban, semmi mást nem kellett volna figyelniük, mégis, vagy nem vették észre a szabaddobást elvégző Elohim Prandi lábának szabálytalan mozgását (bár az élőben is jól felismerhető volt), vagy nem ismerték a szabálykönyv vonatkozó, 15:1 pontját, vagy másképp értelmezték azt, mint a nyilatkozó szakértők elsöprő többsége. Nem látok a játékvezetők fejébe, nem tudhatom, a jelzett okok közül melyik miatt adták meg a gólt.

Az első kérdés, miért nem nézték meg az esetet videón, hiszen erre lehetőségük lett volna. Bár a szabaddobások elvégzése alapvetően nem videózható, az Európai Kézilabda Szövetség (EHF) egyértelműen meghatározta, hogy a mérkőzések utolsó harminc másodpercében minden, a végeredményt érdemben befolyásoló döntésnél igénybe lehet venni a videót. De ez mindig a játékvezetők szuverén döntése. Ebben a cikkben részletesebben is írtunk erről:

A kézilabdában tehát nincs VAR, itt a játékvezető saját maga dönthet úgy, hogy, például a tárgyalt esetben, előbb videózik, utána dönt. Ez esetben a játékvezetők talán biztosak voltak a dolgukban, mindenesetre úgy érezték, nem szorulnak rá a videó segítségére. Bár ez a döntésük, véleményem szerint, erősen kritizálható és erkölcsileg bírálható, de jogilag a játékvezetőket a videózásra semmi sem kötelezi, ez csak egy lehetőség, amivel lehet élni, de nem muszáj. Az ilyen helyzetekre az EHF kimondottan felszólítja a játékvezetőket, hogy használják a videót, de, ahogy a hivatkozott cikkben is írtuk, ha mégsem teszik, az sosem vezethet a döntésük utólagos elvitatásához. Ezt a cikket még az EB előtt jelentettük meg, szóval itt arról sincs szó, hogy az EHF most nagy hirtelen változtatott volna az álláspontján a kérdésben.

A következő felmerülő kérdés: ha már nincs VAR, miért nincs olyan lehetőség, mint például a teniszben vagy a kosárlabdában, hogy az edzők megtámadhassanak egy ilyen döntést, és úgymond kényszeríthessék a játékvezetőket a videó megtekintésére (ez persze még mindig nem garantálná, hogy helyes döntés születik, de legalábbis egy erős lépés volna ebbe az irányba)? Ezt, a más sportágakban „challenge”-nek nevezett lehetőséget is körbejártuk már egy korábbi cikkben:

Ebből is látszik, arról, hogy az EHF ezt, elveti, mivel így nincs lehetőség csalni, szó sincs, hiszen ugyanez az EHF a Bajnokok Ligájának négyes döntőjében saját maga vezette be a challenge-et. De, mint azt a jelzett cikkben is kifejtettük: a kézilabdában, ellentétben más, említett sportágakkal, folyamatos a játék, és erős volna a kísértés, hogy egy szoros végjátékban az edzők az egyértelműen helyes játékvezetői ítéleteket is megtámadják, hogy ezzel megakasszák az ellenfél gyors ellentámadását. Teljesen érthető és helyes tehát, ha a rendező szövetségek olyan szabályrendszer kialakítására törekszenek, ami jelentősen korlátozza ez említett visszaélések lehetőségét. Véleményem szerint az EHF ezt túlzásba vitte, és olyan feltételrendszert alakított ki, ami még a valós challenge-et is szinte teljesen ellehetetleníti. A BL-döntők tapasztalata is ezt mutatja. Az EHF ezután a témát inkább jegelte, mintsem, hogy beismerte volna, kissé túllőtt a célon, így a kézilabdában (egyelőre) nincs, konkrétan a zajló Európa-bajnokságon pedig már biztosan nincs ilyen lehetőség.

Maradt tehát az óvás, egy teljesen kudarcra ítélt próbálkozás. A játékvezetők ténybeli tévedései ellen semelyik komoly sportágban nem lehet óvni, egyebek mellett a rendszeresen hivatkozási alapként szereplő labdarúgásban sem. Ha Prandi lábbal rúgta volna a gólt, ollózva, úgy, hogy egyik testrésze se érinti a talajt, arra is igaz, a játékvezetők ténybeli tévedése, óvni nem lehet. Az EHF illetékes testülete számára nem is volt más lehetőség, mint bármilyen mérlegelés, a kérdés tárgybeli vizsgálata nélkül az óvás azonnali elutasítása – ténybeli tévedések elleni óvásoknál ez az egyetlen megengedett döntés. Így lett volna ez a labdarúgásban is.

Az utolsó utáni kérdés, miért van, hogy a kézilabdában a 100%-os elutasítási arány ellenére azért viszonylag rendszeresen látunk ilyen óvásokat, míg a futballban gyakorlatilag soha. Meglátásom szerint ennek több oka van. Az egyik, hogy az óvás benyújtására nagyon rövid idő áll rendelkezésre, gyakorlatilag, ott helyben, rögtön a lefújás után be kell jelenteni, szóval nincs idő a szakértőkkel valü konzultációra. A másik, talán ennél is fontosabb, hogy az ilyen óvások leginkább nem is a konkrétan megszólított szervezetnek szólnak, hanem a sajtónak, közvéleménynek. Így jóval szélesebb körhöz jut el a híre, micsoda igazságtalanság érte a csapatot, azok az újságok, amik amúgy maximum az eredményt közölnék, így részletesen leírják, milyen hibás döntéssel sújtották a játékvezetők a továbbjutás kapujában álló csapatot.

A svéd válogatott óvását az EHF, a várakozásoknak megfelelően, elutasította, röviden utalva arra, hogy a játékvezetők sosem kötelesek videózni, ill., hogy a ténybeli tévédeseik ellen óvásnak helye nincs.

7038 megtekintés.

Megosztás