Az esélyesek nyugalmatlanságával – A magyar válogatott elemzése a horvátok ellen. Kérdések, válaszok, érdekességek

A magyar válogatott vereséget szenvedett az EB nyitómeccsén Horvátország ellen. A végeredmény önmagában is elkeserítő, a látottak azonban még ijesztőbbek: csalódást keltő, érthetetlen és dühítő volt látni a magyar válogatott játékát és hozzáállását. A honi kézilabdás társadalom rendkívül lelombozott, mindenki bűnbakokat keres, és természetesen nem kell messzire menni, hogy Danyi Gábort és Elek Gábort kiáltsák ki vétkesnek. Hogy mennyire jogosak a bírálatok, azt mindenki maga döntse el, én megpróbáltam utánanézni a kritikáknak. 

Előre leszögezném, hogy a tévé képernyője elől véleményt formálni bátor vállalkozás, és persze ebből kifolyólag egyszerűbb, hiszen kritizálni mindenki tud.  Ugyanakkor nem látni minden döntés mögé, egy-egy edzői utasítás mögött ezernyi megfontolás lehet. Kritizálni én magam nem szeretnék, hiszen ki vagyok én, ugyanakkor kérdések merültek fel bennem, amelyekre, akár az olvasók segítségével választ szeretnék kapni. 

Kezdeném azzal, hogy Danyi Gábor és Elek Gábor véleményem szerint jelenleg áldozatok. Nem arról van szó, hogy mindent jól csináltak, nem az edzői kvalitásról beszélek, az most ebből a szempontból lényegtelen, hanem arról a kialakult szituációról, amelybe belekényszerültek. Ha ugyanis az MKSZ nem hosszabbít Rasmussennel, hogy aztán teljesen meggondolatlanul kirúgja őt, akkor nem állna fel az a helyzet, hogy a két női topcsapatunk szakvezetőjének kell “beugrania” a válogatotthoz. A két kapitányos megoldás is inkább csak azért jöhetett létre – legalábbis nekem ez az érzésem -, hogy két tábor, Fradi-Győr ne puffugjon, ha a másik csapat edzőjét teszik meg a válogatott élére. Ez a fajta megoldás akár jól is elsülhetne, de erre nagyon kevés a példa. Az elsődleges érv az lehetett, hogy mindkét szakvezető ismeri az NBI-es mezőnyt, ismeri a játékosokat, és mindketten több válogatott kézilabdázóval dolgoznak együtt. Ráadásul a BL-ben a legjobbak ellen játszanak, vagyis az ellenfelek játékosai is „szem előtt vannak”. 

Az egész EB-re természetesen rányomja a bélyegét a világjárvány, éppen ezért az MKSZ is úgy fogalmazott, hogy nincs célkitűzés. Görbicz Anita, a válogatott szakmai tanácsadója így fogalmazott: “Az Eb is kiszámíthatatlan lesz. Éppen ezért az MKSZ részéről ezúttal nincs célkitűzés az Eb-re. Reméljük, nem lesz probléma, de nem tudni, mi vár ránk! Természetesen vigyázunk majd egymás egészségére. A szakmai célokról a kapitányok nyilatkoznak majd, nyilván jó eredményt szeretnénk elérni.” Az MKSZ úgy határozott, hogy a két edző megbízatása 2020. július 1-től 2021. március 31-ig tart, ám sikeres olimpiai kvalifikáció esetén automatikusan meghosszabbodik 2021. augusztus 15-ig.

A kinevezéskor Elek Gábor így nyilatkozott: „Fontos tényező lesz, hogy a célkitűzések miatti nyomást kezelni tudjunk, erre külön figyelnünk kell a szakmai stábban. Felszabadult, mentálisan is jó állapotban lévő válogatottat szeretnénk”

Talán nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy a magyar női válogatott a horvátok ellen nem tűnt sem felszabadultnak, sem mentálisan jó állapotban levőnek. 

Ebben az egyedi helyzetben, amit a koronavírus okoz ráadásul olyan helyzetben találtuk magunkat, hogy a holland válogatotton kívül két olyan csapattal találkozhattunk a csoportkörben, amely nagyon megsínylette a járványt. A horvát keret jó része nem utazhatott el Dániába, így kvázi a B csapattal kényszerültek részt venni a tornán, míg a szerbeknél az is kérdéses, hogy egyáltalán játszhatnak-e. A hollandok elleni meccsüket ugyanis pozitív teszt miatt elhalasztották. 

Kicsit világbajnokság hangulatban ültem le a képernyő elé, tudjátok, ahol az egyik európai válogatott játszik Új-Zélanddal vagy Vanuatuval, és a győzelem nagysága csak azon múlik, hogy mennyire tudja komolyan venni a mérkőzést a jóval esélyesebb válogatott. Valami ilyesmire készültem, és szerintem nem voltam ezzel egyedül, hogy aztán pofán vágjon az egész. 

Na, de kezdjük az elején, aztán nézzük a meccset. 

Az eleje pedig az, hogy a válogatott keretén nem nagyon lehet vitatkozni. Persze lehetett volna egyes posztok esetében máshogy dönteni, ami azért jó, mert ez azt jelenti, hogy vannak jó játékosaink, nem kell lasszóval fogni a kézilabdázókat, mint az USA-ban. Mindent összevetve ezek a lányok adják Magyarország legerősebb válogatottját. A jelenben… Azonban nem ártana kicsit ciklusokban gondolkodni. Ha az EB-n nincs célkitűzés, ha az eredmény “sokadlagos”, akkor fel lehetett volna használni a tornát egy amolyan generációváltás előkészítésnek. Magyarul: jóval több fiatalnak lehetőséget adni, és most konkrét játékidőre gondolok, nem epizódszerepekre. Ez persze azt is jelentette volna, hogy több, sokat látott játékost mellőzni kellett volna. Nem minden poszton megoldható ez, és nem is kellene drasztikusan nekilátni, de ez lenne a jövő szempontjából a racionális lépés. Félreértés ne essék: én mindig azt mondom, hogy egy ország válogatottját a legjobb játékosoknak kell adnia. Mindegy, hogy 16 éves vagy 42 éves, ugyanakkor ha valamikor, akkor most igazán lehetett volna mély vízbe dobni a fiatalokat, az utánpótlás aranygenerációjának beépítését elkezdve ezzel. Most hogy láttuk a meccset, tudjuk, hogy sokkal rosszabb nem lehetett volna a szituáció, ugyanakkor ha nyertünk volna a horvátok ellen, akkor is ezt mondanám. 

Most néztem meg az egész mérkőzést, és magától értetődően ez most nem volt akkora sokk, hiszen egyrészt tudtam, mire számíthatok, másrészt hiányzott a válogatottak esetében alapvető emocionális töltet. 

Lássuk akkor, mik azok a pontok, amelyet én nem látok tisztán. Nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy a lányokat eszemben sincs bántani, sosem szabad szerintem játékosokat kritizálni. A két Gábort sem tisztem bántani vagy kérdőre vonni; Elek Gábort van szerencsém személyesen ismerni, és amióta egy edzői továbbképzésen láttam, hogyan dolgozik, nagy rajongója vagyok. Érdekességképpen akkor még a Csömör felnőtt és a Fradi ifi csapatát edzette. Danyi Gábor pedig jelenleg a világ legjobb csapatának a vezetőedzője, természetesen mindketten jóval többet tudnak ebben a szakmában mint én. Írásom inkább gondolatébresztő, legalábbis annak szánom, és szívesen vállalok szakmai vitákat.

A felállás: a horvátok elleni mérkőzést a Bíró – Schatzl – Háfra – Kovacsics – Tomori – Lukács – Tóvizi felállásban kezdtük el. Az alapfelállásba nagyon nem lehet belekötni. Hogy nem a balkezes Klujber, hanem a tapasztaltabb Tomori kezdett jobbátlövőben az szerintem nem hiba. Számomra egyetlen meglepetés az volt, hogy Tóvizi Petra hármasban “maradt”, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy kevés Debrecent meccset láttam ahhoz, hogy meg tudjam ítélni, bátor vagy logikus döntés ez. A 21 éves beálló hármasban történő védekeztetése pedig azt jelentette, hogy lerohanásban nem kell cserélni; ekkor még azt gondoltam, hogy az erejükkel jól sáfárkodni igyekvő horvátok ellen a gyors kézilabdázás lesz az egyik fegyverünk. Azt kell mondjam, Tóvizi nem lógott ki a védekezősből, szóval a hármasban történő védekezése indokoltnak tűnt. Itt talán két opció jöhetett volna szerintem szóba: Háfra a másik hármas, vagy védekezés-támadásban cserélünk, ez esetben a védekezőspecialista Szekeres Klára érkezhetett volna adott esetben. 

Ami az ellenfelet illeti, nem árultak zsákbamacskát, elmondták, hogy nyitottat, egészen pontosan 3:2:1-et fognak védekezni, és nem kamuztak. Az emberhátrányok kivételével ezt a nyitottat alkalmazták, és bizony nem fáradtak el. 

Nem nagy titok, hogy kis túlzással két védekezési felállás van alapvetően a kézilabdázásban: nyitott vagy zárt. Utóbbit mindenki ismeri, hat játékos egymás mellett, innen a meglepő elnevezés: hatos fal. Ennek is vannak különböző variációi természetesen, vannak offenzívabb és zártabb alakzatok ebben a védekezési formációban. A nyitott védekezések közül a 3:2:1 és az 5:1 a legelterjedtebb, a franciák többek között kiválóan alkalmazzák. Egyébként utánpótláskorban kifejezetten erőltetik a nyitott védekezési formációkat. Magyarországon sokáig nem volt kötelező nyitottat védekezni, ezt azonban megváltoztatták, és egy félidőt nyitottak kell védekezni a csapatoknak. Franciországban és Németországban kötelező nyitott fal van. Utóbbi országban pedig serdülő korig nincs védekezés-támadás csere, ezáltal mindenki “arra van kényszerülve”, hogy elől és hátul is effektív legyen. 

Az első percek a világversenyeken már-már megszokott túlzott izgulásaival telt, de ez teljesen természetes, még akkor is, ha nincsenek nézők. Az első percekben sem voltunk jók, de látszódott egy alaptaktika, amely jónak tűnt. 

Nyitott fal ellen befutások, ez nagyjából olyan alapszabály, mint labdarúgásban, hogy ne fejeld középre a labdát, vagy “betömörülő védekezés ellen átlövésekkel kell operálni”. Az első percekben alkalmaztunk befutást, és igyekeztünk gyors kézilabdát játszani, utóbbiból többször is eredményesek voltunk. Néhány alapvető hibát vétettünk, ezekből a legszembetűnőbb, hogy az 194 centis hátsó közép környékén a “levegőben”, vállmagasságban akartuk megjátszani a beállót, amely az álmoskönyvek szerint nem vezethet jóra. Kétszer le is fülelte a labdát Micijevic. Mi a megoldás, ha kisebb termetű beállók állnak a rendelkezésünkre, és meg szeretnék játszani őket? Természetesen a megoldás a pattintott átadás, ezt nem sokszor alkalmaztuk, pedig ezekbe a zónákba jóval esélyesebb lett volna, hogy célba érnek az átadások. 

Szenvedtünk, döcögött a gépezet, de ekkor még senki sem gondolt arra szerintem, hogy baj lehet. Mindenki arra várt, hogy na, valamikor megindul a gólcsap, és hozzuk a kötelező győzelmet. A két szövetségi kapitány is így gondolhatta, ugyanis bár a védekezés és a támadás nem működött, lerohanásaink sem nagyon voltak, de “elfelejtettek” időt kérni. 

A 15. percig Tomori vitte a hátán a csapatot, gólok, gólpasszok, védekezés, az ő kiválása (lecserélése?) hozta el a magyar válogatott visszaesését. Nem azt mondom, hogy ez mindenképpen ok-okozati összefüggés, lehet, hogy csak érdekes egybeesés, hiszen Klujber Katrin sem kezdő kézilabdás, és a nyitott fal ellen azt gondolhattuk, hogy ez neki fekszik inkább. 

A cserék egyébként szinte az egész mérkőzésen rosszul érkeztek, és itt felmerül az a kérdés, hogy tudatában vannak-e a “cooling effekt” fogalmával. Furcsán hangzik, de ez nem jelent mást, min hogy hosszú statisztikai adatokon alapuló megfigyelések szerint a kispadról érkező játékosok 90%-ban hibával kezdenek. Ez történt Lakatos pályára lépésénél. Egy mérkőzésnek van egy adott hőfoka, amelyet a játékosoknak a kispadról érkezve fel kell vennie. Nincsenek bemelegedve, ezért rendkívül fontos, hogy egy “cserejátékos” ne rögtön valami nehéz technikai elemmel próbálkozzon, mert az esetek többségében ez hibához vezet. Kell néhány perc, hogy a kispadról érkező játékos belelendüljön, ez idő alatt  veszi fel a szervezet azt a bizonyos hőfokot, amely optimális, és amelyben eredményes tud lenni.

Az első félidő második fele már tartalmazott olyan jeleneteket, amelyek válogatott játékosok és szövetségi kapitányok esetén teljesen szürreálisak. Olyan hibákra gondolok, amelyeket NBII serdülőben sem hagy szó nélkül valaki. Mikre gondolok? 

• Az első félidő utolsó húsz percében tanácstalanok voltunk, és a védekezésünk sem volt az igazi. Ennek ellenére NEM KÉRTÜNK IDŐT. Tudjátok, mikor kértünk időt? 29:44-kor, vagyis 16 másodperccel a vége előtt. Szívesen megkérdezném a miértet, de ebben az esetben nincs olyan válasz, amelyet nyugodt szívvel el tudnék fogadni. 
• A 194 centis hátsó közép melletti beállók nem pattintott átadásával történő megjátszásról már írtam, ez többször is előfordult, a második félidőben is. 
• A nyitott fal egyik sajátja, illetve teljesen logikus velejárója, hogy mivel “hátul”, tehát a hatos vonalon kevesebb védőjátékos van, ezért az ellenfél két szélsőjének több helye marad. Ezért is szokták mondani, hogy a nyitott védekezés egyik alapvető feltétele, hogy legyen egy szélről jól védő kapusod. Lukács, Faluvégi, Márton és Schatzl is kiváló szélsők, még ha most nem is életük meccsét futottá (gondolok itt most főleg a második játékrészre), mégsem voltak olyan játékelemeink, amelyek kifejezetten a szélső megjátszására irányultak volna. Kontramozgások, “svéd”, súlypontok tudatos játszása, vagy irányító vagy ellenoldali átlövők (pattintott) átadásai a sarokban levő játékostársnak. 
• Mindenki tudja, látja, hogy a Mijicevic 194 centi. Ő lenne az utolsó, aki fölött átlövést akarnék megkísérelni, mi mégis legalább háromszor megpróbáltuk. 
• A horvát válogatott “régi kézilabdát” játszott ami az emberhátrányokat illeti. Alsóbb osztályokban jellemző főleg, hogy a kapust nem viszik le, hogy hat emberrel támadhassanak. Ellenfelünk öt mezőnyjátékossal támadott ellenünk, mégis úgy szét tudták szedni a falunkat, hogy egyáltalán nem látszott az emberelőnyünk. Ez természetesen a védekezés nagy kritikája, mert bár a kapott gólok száma rendben volt végig, mégis alapvető hibákat követtünk el. A beálló elleni védekezésünk kritikán aluli, nem voltunk elég agresszívak, és nagyon sok a – mondjuk ki – buta szabálytalanság. Félreértés ne essék: egy egészséges kézilabdacsapat védekezéséhez hozzátartoznak a büntetések, de több esetben teljesen feleslegesen és meggondolatlanul nyúltunk oda, és azt kell mondjam, mindegyik két perces büntetésünk jogos volt. 
• A védekezésünk nem volt jó, de amikor végre labdánk volt, akkor sem éltünk vele. A modern kézilabdázás elképzelhetetlen tudatos lerohanás és főleg indításgólok nélkül. Vagy az történt, hogy bár tudtunk volna pl 5:5 ellen menni, lendületből, akkor valaki elkezdte pattogtatni a labdát, vagy az volt, hogy a pálya középső harmadán gyorsan átszaladtunk, hogy aztán tehetetlenek legyünk a horvát kapu előtt. 
• Eleve törekedni kellett volna szerintem a gyors játékra, hiszen tudtuk, hogy a horvátok keretek nem a legerősebb, levesebb a merítési lehetőségük, ezáltal adott esetben, célzott, gyors kézilabdázással nagyobb esélyünk nyílhatott volna a győzelemre. 
• Ha már védekezés. Nekem van egy elméletem, amely szerint a magyar hatos fal párti. Ha azonban ez a hatos fal nem elég hatékony, ha nem működik, vagy ha esetleg az ellenfélnél van egy 194 centis játékos, és sok átlövésgólt kapunk, akkor szerintem nem árt átgondolni egy másik védekezési formációt. Egy csapatnak alapszinten legalább két-három védekezési formációt kellene tudni alkalmazni, és biztos vagyok benne, hogy a magyar válogatott tagjai erre képesek is lennének. Ha csak pár percre is, de érdemes lett volna 5:1-et vagy 5+1-et alkalmazni, utóbbi emberfogást jelent. FŐLEG ha emberhátrányban van az ellenfél. Mi megvártuk a vonalon az  átlövéseket. 
• A félidő vége ritkán látott jeleneteket tartalmazott. Igazán ritka, hogy egy időkérést követően, 16 másodperccel a vége előtt azzal folytatódik a mérkőzés, hogy kvázi egy passzból az ellenfél zavarójátékosának a kezébe ajándékozzuk a labdát (Nem Tomorit bántva ezzel, de ugye coling effekt. 15 percet ült előtte a padon). Az már teljesen szubjektív vélemény, hogy ilyen esetben – egyébként – miért nem hét a hat ellen támadunk. Ilyen végjátékra rengeteg játékelem, alapmozgás van, az más kérdés, hogy ez most azt eredményezte volna, hogy 13-12 a horvátoknak. 

Az első félidő tehát nem volt jó, 12-12-es állással mentek szünetre a csapatok, és biztosak voltunk benne, hogy ez hamarosan nem így lesz, és simán nyerünk. 

Nem így lett. Nem tudom, mi hangozhatott el az öltözőben, de a második félidőben nem hogy nem javult a magyar válogatott játéka, nem sikerült azt elérni, hogy még rosszabbul kézilabdáztunk, mint az elsőben. A dinamika a második játékrészre sem ütötte fel a fejét, pedig olyan technikás játékosokkal, mint amilyen nekünk van, jó ötletnek bizonyult volna. A második félidőben nem tudom elhangzott-e, de remek lett volna felhívni a szélsőink figyelmét, hogy NE lentre lőjenek, mert ott erősebbnek tűnt a kapus.  Márton, Lukács, majd ziccerből!!!! Zácsik is lentre bombázott, mindet fogta a horvát hálóőr. 

Az egész mérkőzésre jellemző volt a tanácstalanság, erről már írtam, és ez az, ami igazán érthetetlen számomra. Tudtuk, hogy mivel állunk szemben, tudtuk, hogy a 3:2:1 lesz, a támadójátékunk mégis sematikus és kiszámítható volt. Főleg egyéni akciókban bízhattunk, és ez rendkívül figyelmeztető jel. Megszámoltam: igazából három taktikai játékelemmel játszottuk le a mérkőzést. A belső forgást legalább tízszer kezdtük el, ezen kívül volt a “Veszprém” (vagyis irányító-átlövő helycsere a széltől kapott labdából), és volt átlövő befutás. Utóbbi nagyon jó ötlet, bár azt is csinálhattuk volna talán okosabban. Az esetek nagy többségében Klujber futott be beállóba. Tehát az egyetlen balkezes lövőnk, és az egyetlen kettesben, aki a testi adottságai révén nem sok sót ehet meg a falban. 

Más játékelemre én nem nagyon emlékszem, volt pár kósza szélsőbefutás, de szerintem ennyi. 60 percen keresztül nem találtuk az ellenszert egy horvát B válogatott ellen! Túl sok volt a szélességi mozgás, és kevés a mélységi.

Az én kérdésem, mert kritizálni nem szeretnék: nem lett volna célszerű megpróbálni a 7-6 elleni játékot? Egyáltalán van ilyen taktikánk? Ha minden kötél szakad? Mit eredményezne egy ilyen? Logikus esetben a 3:2:1-et azonnal fel kellene adnia egy csapatnak, hiszen emberelőny lenne a zavaró mögött, tehát a 20 méteres szélességi sávban, vagyis mindenhol. Egy próbát mindenképp megért volna, csak úgy mint a nyitott fal védekezésben.

Ráadásul a horvát jobbszélső elég gyengének tűnt, felállt fal ellen egy gólt lőtt, de több ziccert is kihagyott, nem lett volna célszerű meglövetni kicsit? Jobban besegítni az egyes-kettes közötti területen, és őt szabadon hagyni?

Egy ilyen fal a beállóknak lenne alapesetben ünnep. Sokan megharagudnak most, de leírom: sajnos nincsenek jó beállósaink. NBI-en elfogadható beállósaink vannak, akikben van potenciál, de ez egy válogatotthoz egyelőre kevés. Ez nem a mi lányaink kritikája, ők mindent megtettek, mind Tóvizi, mind Helembai igyekeztek. Bár Tóvizi kiharcolt pár hetest, amelyet gólra váltottunk, hatvan percen keresztül egyszer lőttünk kapura ebből a pozícióból. Kulcsár Anita óta nem sikerült kinevelni egy klasszis beállójátékost, amire nem találok magyarázatot. Bár azt írtam fentebb, hogy a magyar válogatott kerete rendben van, azért megkérdezném, hogy az elég jó formában kézilabdázó Asma Elghaoui-val mi a helyzet? Nem akar jönni vagy mi nem hívjuk? Nem fér bele az elképzelésbe, személyiségi gondok vannak vele, vagy hogy engedhetjük meg azt a luxust, hogy nem számolunk vele?

 

 

Az NBI a világ egyik, ha nem a legerősebb bajnoksága. Hogyan történhet meg az, hogy az ebben a ligában a góllövőlistán második helyezett magyar játékosnak annyi a feladata a szemmel láthatóan akadozó magyar támadójátékban, hogy statisztikát ír? Minek vittük ki Kácsor Grétát, ha nem bízunk benne? Ha bízunk benne, miért nem játszik?

 

A kérdéseim nem fogytak ki: nem kellett volna előbb időt kérni, és hajtani a játékosokat? Nem kellett volna gyorsítani a kézilabdát, amíg ki nem köpik a belüket a horvátok? A mi keretünk nem csak papíron jóval erősebb egyébként. Minden olyan akciónk, amely tudatos és lendületes volt, főleg lerohanásban, gólt eredményezett. Miért kell kettőt cserélni, amikor 8 perc van hátra, és nálunk a labda. Szikora egy védést követően sprintelt a labdáért, kb 2 másodperc alatt megjátszhatta azt. Mi történt? Kettős csere, labdaeladás. Egy góllal vezettünk, amikor a horvát szövetségi kapitány időt kért. Rendbe tette a fejeket, és kiosztott pár kritikát 17-16-nál. 

Ennek ellenpéldája a mi időkérésünk. És tényleg nem szeretnék senkit bántani, de ha ezt az időkérést Elek Gábor vagy Danyi Gábor megnézni, ők is kínosnak éreznék. 

A horvát válogatott vezet, ég a ház, 52:05-kor a magyar válogatott időt kér. Elek Gábor olyan hangnemben kezdett el kommunikálni, mintha csak finomhangolás kellene, és egyébként tízzel mennénk. Megpróbálom szó szerint idézni: 

„Ezeket a marhaságokat ki kellene venni a játékból, hogy a beállósnak passzolunk. Figyeljünk egy picit, jó?”

Aztán odafordult Elek Danyihoz: “Valahogy úgy álljunk fel, hogy tudjunk belőle lerohanni”. WTF. Két ilyan tapasztalt edző ennyi tud mondani a bajban levő válogatottnak? Mi az, hogy “le tudjunk rohanni”? Milyen csapat az, amelyik nem tud lerohanni? Az egyetlen védekező specialistánk Szekeres Klára sem alkalmatlan támadásban, főleg nem lerohanásban történő részfeladatok elvégzésében! 

Aztán megkérdezte –  ha jól láttam, hallottam – Faluvégi Dorottya, hogy: „Maradjunk zártan?”

Danyi Gábor: „Igen, főleg középen”. Ez olyan jó volt, hogy pár perc múlva, három perccel a vége előtt védekezést váltott a magyar válogatott; természetesen nyitottra. Értem én, hogy demokrácia, meg korrektség meg minden, de nem kellett volna egy alapos fejmosást tartani, már az első félidőben? Sportban nincs hierarchia, de ez a nyugodt hangnem sem volt szerintem odavaló. Lehet, egy első félidőben mért precíz fejmosás megmentette volna a válogatottat a kudarctól. 

A horvátok köszönték szépen a lehetőséget, és megnyerték a mérkőzést. Azt a mérkőzést, amelyet ők maguk sem hittek, hogy megnyernek, 16-szoros szorzó volt ellenfelünk győzelmére. 

A magyar válogatott elszenvedte egyik legkellemetlenebb vereségét. Ezen nincs mit szépíteni. 

Vége a dalnak? Szerencsére azért nem ilyen rossz a helyzet, annak ellenére, hogy nem lehetünk túl optimisták. A négyes csoportból három tovább jut, és jó esélye van a válogatottnak, hogy ezt eléri. Ha a szerbeket nem győzzük le, akkor tényleg nincs miről beszélni; már persze ha kiállhatnak ellenünk. 

Ha a cikkben bárkit megbántottam volna, akkor nem volt célom, és ezért elnézést kérek. Tehetetlen düh és csalódottság ihlette az írást, de maga a bejegyzés már egy nappal az ominózus mérkőzés után készült. A magyar válogatott egyetlen tagját sem szeretném bántani vagy kritizálni, számomra mindenki, aki válogatott mezt visel, egy hős. Reménykedem, hogy kilábalunk a hullámvölgyből, és Danyi és Elek Gábor felrázza a csapatot. Továbbra is hajrá, magyar kézilabda, hajrá, Magyarország!

 

Az egész mérkőzés itt megtekinthető

A szerző diplomás kézilabda edző, a Handballexpert főszerkesztője, kézilabda-játékos

 

 

 

 

8123 megtekintés.