“Cél nélkül egy élsportolót, egy csapatot kiengedni világversenyre lehetetlen.” Mocsai Lajos volt a Kézivezérlés Extra vendége. Véleménycikk

Mocsai Lajos volt a Kézivezérlés Extra műsorának a vendége. Rengeteg érdekes dolog hangzott el, érdemes végigmenni rajtuk. 

Elöljáróban szeretném leírni, hogy Mocsai Lajost sikk mostanában (is) kritizálni, de azt azért tudni kell, hogy Magyarország egyik legeredményesebb edzőjéről van szó. Nekem volt vele személyes kapcsolatom, mivel akkor jártam TF-re, amikor ott ő kézilabdát tanított, és a szakvizsgámnál ő volt a kérdező tanár. Rendkívül felkészült, legendásan nagy lexikális tudással (és idegenszavak ismeretével) rendelkező szakember, ehhez nem fér kérdés, és az ő eredményeit nem figyelembe venni legalábbis szakmai analfabitizmus. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy én magam nem vagyok kifejezetten Mocsai-rajongó, ettől függetlenül maradéktalanul elismerem a szaktudását és szaktekintélyét. Hogy mely pontokban nem szimpatikus nekem a TF rektora, összeszedem három pontban, akit nem érdekel, görgessen nyugodtan tovább:

• Mocsai Lajos könyvét olvasva, és az összes általam hallott nyilatkozatát hallva arra a megállapításra jutottam, hogy Mocsai Lajos nem szívesen gyakorol önkritikát. Mindig minden körülmény hibás, mindig mindenki sérült volt, mindig minden ellene dolgozik, olyat én még nem hallottam tőle, hogy hibázott volna. Pedig ez nem lenne ördögtől való, mindenkivel előfordul, attól nem lesz kevesebb senki. Ráadásul csak az hibázik, aki dolgozik ugye. Azt nagyon hiányoltam tőle mindig is, hogy azt mondja, „bocs, srácok, ezt elrontottam”.
• Mocsai Lajos nem szerény ember, egyébként nem kell annak lennie, de feltűnt, hogy többször úgy kommunikált, hogy ha valami jó eredmény volt, az az ő csapata volt, kvázi ő érdeme. Ezt azért nem így szokták kommunikálni a szakemberek. A csapat nyer, a csapat világverő, de sosem teszik előre az edző személyét. 
• A harmadik ami miatt nem szimpatikus, (és direkt nem szeretnék politikai témákba belemenni), hogy miért lehet az, hogy létrejön egy Nemzeti Kézilabda Akadémia (NEKA), és annak a vezetésére a legeslegalkalmasabb az épp a kézilabdát abbahagyó fia, Mocsai Tamás. Ez nem szimpatikus, sehol sem veszi ki jól magát, ha családtagoknak adunk fontos vezetői pozíciókat.

 

Ennyit erről, és most térjünk rá a műsorra. Nagyon örültem, hogy Ágai Kis András és Borsos Attila Mocsai Lajost “hívta” vendégül, ugyanis mégiscsak egy olyan szakemberről van szó, aki átlát a magyar helyzeten, és ha lehámozzuk a lényeget, akkor okosabbak lehetünk. A Kézivezérlés legújabb adásában azt vettem észre, hogy Mocsai majdnem minden szavával egyetértek, csak néhány pontban tér el a véleményünk, ezekre is kitérek. Ágai Kis András úgy vezette fel a műsort, hogy három fontos témája lesz az adásnak: a női válogatott, a férfi világbajnokság, illetve a NEKA. A legtöbb idő a női válogatott témája vette el, de ezek hasznosak voltak, szóval abszolút nem bántam.

 A beszélgetés elején Mocsai Lajos kisebb öngóllal indít szerintem: “Háromszor választották a csapatomat a világ legjobb, legeredményesebb válogatottjának” – említi.  Akkor viszont nem értem, miért csak egy EB-t nyertünk… 

Ami azonban azután jön, sok mindenben azok a vélemények, illetve tények, amelyet valóban égetőek a női szakággal kapcsolatban. 

Itt az egyik legfontosabb mondat:

“Cél nélkül egy élsportolót, egy csapatot kiengedni világversenyre lehetetlen.” Mocsai a szokásos módon kitért a sporttudományos megközelítésekre, és a belső motivációt, kohéziót, a csapat erejét is említette, és itt minden szavával egyet kell értsek. Már az EB előtt is furcsa volt, hogy “nincs célkitűzés”, még a csepeli Kakaó-kupán való részvételnél is adnak ki célkitűzést az edzők a csapataiknak. 

Szóba került a két kapitányos verzió; hogy ez miért baj, erről is írtunk anno. Ezen a felálláson az MKSZ változtatott azóta, hierarchiát alakítottak ki, amely azonban – az edzők saját elmondása szerint – nem változtat semmit. Mocsai Lajos itt a felelősségvállalás problematikájára hívta fel a figyelmet, ha nem egy ember felelős a történekért, és a kommunikációs csatorna, illetve a döntéshozatal hosszabb, “megbeszélendő” folyamat körülményes, nem lehet téthelyzetben felelősségteljes döntést hozni. Nem véletlen egyébként, hogy szinte sehol a világon nincs sem klubcsapatban, sem válogatottnál két egyenrangú edző. Legalábbis ami a hierarchia elrendeződést illeti. 

Borsos Attila és Ágai Kis András megemlítette, hogy szerintük a válogatott tagja egyenként ott vannak a világ élvonalában, vagy legalábbis nincsenek messze onnan, ami az egyéni készségeket és képességeket illeti. Itt Mocsai elmondta, hogy ő nem érzi azt a képzettségi fokot, főleg mentális értelemben, amely kritikus helyzetben segíthetné a csapatot.

Ezt követően egy nagyon fontos faktort említett meg, amellyel egyébként mindenki tisztában van Magyarországon: 

“Jelentősen változtak az anyagi körülmények; pozitív értelemben.”

Ez visszatérő probléma, a magyar klubkézilabdázás sem piaci alapon működik. Érdekességképpen leírom: ha német csapat játszik a Szegeddel vagy Veszprémmel, akkor a kommentátorok mindig hosszan ecsetelik a nézőknek, hogy “képzeljék el, hogy Magyarországon az állam támogatja a professzionális sportot”.  Ez Németországban (is) elképzelhetetlen. 

De hogy függ ez össze a válogatottal? Mocsai arra utal, bár nem mondja ki, szóval ha nem erre gondolt, akkor bocsánat, hogy a magyar játékosok zöme elkényelmesedett. Nem mennek le abba a „fájdalom, kínzó zónába” edzésen, amely szükséges lenne ahhoz, hogy világszintű sportolókká váljanak. Nem is kell lemenniük, hiszen így is megélnek abból, amit csinálnak, a TAO-n keresztül így is úgy is megérkezik az utalás. 

Ezzel egyébként nehéz vitatkozni, és bár nem látok bele a magyarországi edzői felkészítési módszereibe, azt el tudom képzelni, hogy régen sokkal többet és keményebben edzettek a játékosok, ha valamit el akartak érni, többek között a biztos egzisztenciát. Állóképességben és regenerációs időben 18-20 éves kor között elmaradunk a világelittől. Ezzel is foglalkoztunk már, hiszen míg a junior és ifista lányaink kis túlzással végigverik korosztályos szinten a világot, addig felnőtt világversenyen az első nyolcba kerülést is meg kell ünnepelni. 

Szóba kerülnek a légiósok, abban teljesen egyetértek, hogy a középszerű légiósok nem segítenek a magyar kézilabdázásnak. Sajnos klubszempontból “hasznosak”, hiszen jóval olcsóbban meg lehet őket szerezni, illetve fizetni, mint a magyar játékosokat. 

A válogatott esetében itt még szóba kerül a stratégia, illetve kiválasztás, személyi kérdések, és ekkor Borsos Attila jó példát hoz Oftedallal kapcsolatban. Tudniillik, hogy a norvég irányító sem úgy kezdte a pályafutását a világverő válogatottban, hogy sokat játszott, hanem mindig kivitték, és adtak neki játékidőt, így amikor ott állt a lehetőség kapujában, akkor egyszerű volt azon belépni. Ami a legfontosabb – tette hozzá -, hogy ha rossz napot fogott ki, vagy rossz formában volt, akkor sem mondtak le róla, bíztak benne, és ennek ma látjuk az eredményét. Ezt a magyar oldalon nem így látjuk. 

A női válogatottról 38 percen keresztül volt szó, és csakúgy mint a műsorvezetők, én magam is órákig elhallgattam volna, mert voltak érdekes volt az egész.

A női válogatott témája után az egyiptomi világbajnokság került szóba, meg kellett-e rendezni, egyáltalán van-e létjogosultsága egy tornának ebben az időben. Mocsai Lajos elmondta, hogy mivel nem kvalifikál sehova ez a VB, ezért akár el lehetett volna halasztani, illetve hogy Magyarország szívesen megrendezte volna, de az IHF elnöke ragaszkodott az egyiptomi helyszínhez. Megvilágította a másik oldalát is a dolgoknak: egy kézilabda világverseny, főleg ebben az időben, rendkívül fontos a sportágnak. Ebben sincs vita, de elnézve az elmúlt hét eseményeit, több mint biztos, hogy ez inkább rossz rekláma a sportágnak. A szervezők ország-világ előtt játsszák el éppen a kézilabda hitelét, de ez egy másik téma. 

A NEKA-ra már nem nagyon maradt idő, említették a beszélgetés közepén, de nagyjából ennyi. Engem érdekelt volna, hogy az elmúlt jó sok év alatt mit tud felmutatni az akadémia, hiszen nem titkoltan azzal a céllal jött létre, hogy válogatott játékosokat adjon a magyar kézilabdázásnak. Pénz, paripa, fegyver adott, szóval kifogás nem lehet. 

Végezetül Mocsai Lajos a férfi válogatott kapcsán megemlítette, hogy a magyar csapat szerinte jó úton van, van célkitűzés, játékos anyag (és persze testsúlykilogramm…), és a hazai EB-n  meg lehet célozni az első hat hely valamelyikét. 

 

 

 

A beszélgetés tényleg hasznos és érdekes volt. Nem kell mindenben egyetérteni azzal, amit Mocsai Lajos mond, de mindenféleképpen érdemes meghallgatni. 

A közel 45 perces beszélgetést az alábbi linken éritek el. Jó szórakozást hozzá: 

 

2357 megtekintés.