Már a podcastünk alkalmával is jeleztem, hogy a hazai rendezés előnyei mellett van néhány hátulütője is. Nem szeretnék ezzel hencegni, de sajnos az első mérkőzésre mind be is igazolódott. A srácoknak megremegett a keze a nyomás alatt, és a túlzott elvárás és az óriási körítés, ami a világeseményt megelőzte (WGSM, Rasmus Boysen és egyéb bloggerek jóslatai) meghozta ezt a nem kívánt eredményt. Nem csak a vereségről beszélek, hanem a vereség utáni oktondi mocskolódásról.
Tegnap én is ott ültem a hazai szurkolók lelkes táborában, így nekem is borzasztóan fájt ez a nyitó mérkőzés.
Ha kicsit távolabbról indulunk, azt már mindannyian megfigyelhettük, hogy míg akár tíz évvel ezelőtt is voltak az úgynevezett „nagy csapatok”, vagy nevezzük elitnek (dánok, spanyolok, franciák, horvátok a teljesség igénye nélkül), és volt mindenki más, aki versengett az 5-10. helyért. Ezekben voltak néhányszor meglepetések, amikor a kisebb csapatok meg tudták szorongatni, esetleg elkapták a náluk jóval erősebb kerettel rendelkezőket. Esetleg előfordult erősorrend változás, de alapvetően ez volt a tendencia.
Jelenleg azt a (kézilabda)világot éljük, ahol senki sincs biztonságban. A különbségek, melyek ordítóak voltak olykor bizonyos nemzetek válogatottjai között, mára már lényegében elolvadtak. Vegyük csak például a tegnapi ellenfél hollandokat, vagy a csoportunkban lévő portugálokat.
A két csapat keretét összevetve minden kétséget kizárólag magasabban jegyzett játékosaink vannak, hiszen a kezdőnk – a két szélsőt leszámítva – mind az európai topligákban szereplő csapat tagjai. Azonban ezzel nem lehet mérkőzést nyerni.
A taktikai repertoárt tekintetében (ha a bővebb 20 fős keretet is idevesszük) is jóval nagyobb a merítés, hiszen a nehéztüzérséget (Bodó Ricsi, Máthé Dominik, Szita Zoltán) válthatná a mozgékonyabb, gyorsabb (Hanusz Egon, Győri Matyi, Nagy Bence) variáció, ám tegnap ezzel nem éltünk. Nem feltétlenül rónám fel ezt a stáb számlájára (hisz a legerősebb sorunkat nevezték), ám várható volt, hogy az apróbb termetű, de annál fürgébb és atletikusabb holland játékosok zavart fognak okozni a magyarok magasabb, robusztusabb, de éppen ezért lassabb védői körében. A hollandok ezzel ellentétben minden támadásunkat kilépésekkel akasztották meg, melytől teljesen leblokkoltunk. A 13 kapott gól az első félidőben nem sok, de a 10 lőtt (melyből 4! hetes, 2 kihagyott mellett) nagyon kevés. Ráadásul ezek nagy többségét a beállóba történő BETÖMKÖDÉSből. Voltak tudatosan kidolgozott helyzetek is, de mind a beállóra. Sem betörésből, sem átlövésből nem voltunk eredményesek. Kisebb vérfrissítésként érkezett Szita helyére Bodó és Lékai helyére Hanusz, melynek köszönhetően megkezdtük a zárkózást. Félidőben 10-13. Itt volt az embernek egy olyan érzése, hogy felültünk egy hullámra, amit meg kell, hogy lovagoljunk, és vissza kell jönni a meccsbe. Ám nem ez történt.
A második félidő elején a kezdő sorunk állt újra középkezdéshez. Lékai játéka egyértelműen feljavult, de Bánhidi sérülése és az átlövők passzivitása miatt még az egyenlítés sem jött össze. Szitát érzésem szerint hamarabb cserélni kellett volna Bodóra, aki távoli bombáival közelebb hozta a csapatot. A védekezés is jobbnak ígérkezett, és a Miklert az első félidőben váltó Székely is tolta a csapat szekerét, de a második félidő iskola példája volt a „több labdát adtunk el, mint az Adidas” kifejezésnek.
A technikai hibák számából következtetek a túlzott akarásra, a lámpalázra. Ez a továbbiakban – ha bármi eredményre törekszünk – nem megengedett.
Ezt a holland csapatot (még ha csúcsformában is kézilabdázik) tízből legalább nyolcszor megvertük volna, ám tegnap ebből a maradék kettőből láttunk egyet.
(A szervezésről most nem szeretnék írni. Mindenki döntse el maga. Mindenki látta, tapasztalta.)
A szurkolás nagyon rendben volt, a hangulat is kiváló, DE! Ismét visszautalnék a podcastban elhangzottakra. Ne szedjük már szét ezt a csapatot! Én is ott voltam, láttam, bosszankodok, csalódott vagyok, dühös, de nem engedem meg magamnak, hogy bárkit ilyen stílusban mocskoljak.
Úgy érzem, ezek a srácok most írtak egy röpdolgozatot. Egyest kaptak rá! Javíthatnak a bizonyítványon, és lehet még ebből szép EB számunkra. Ehhez kérem mindenkinek a támogatását és a buzdítását. A fiúktól pedig azt kérem, hogy ne beszari nyusziként jöjjenek ki, hanem harcosokként, akiket feltüzel a közönség, nem pedig elbizonytalanít!
Bombázó Máthét, Szitát, a ziccereiket értékesítő és helyeket teremtő beállókat, egy extázisban védő Miklert, egy kis odafigyelést és gyors játékot szeretnék látni. Ha ezeket megkapom, boldog leszek, és az eredmény is más lesz…
Hajrá magyarok!
Képek: MKSZ/Cseh Péter
4342 megtekintés.
