Bő két hét múlva, 29-én kezdődik az idei női kézilabda-VB. Ne legyenek kétségeink: bár a műsorfüzet címlapjára az van írva, hogy „Világbajnokság”, de azért elsősorban ez egy olimpiai kvalifikációs verseny.

Persze, aki a végén világbajnok lesz, az jobban fog örülni, mint akik nem, de azért ezekben a hetekben Észak-Európában minden akörül forog, hogy ki kvalifikálja magát egy olimpiai selejtezőre (esetleg direktben az olimpiára), és ki nem.

Ez egyben azt is jelenti, hogy a világbajnoki címre esélyes négy-öt országon kívül még úgy kb. tizenöt másik számára is erős tétje van a versenynek. Akik közülük elérik az olimpiához, ill. a selejtezős részvételhez szükséges helyezést, azok elégedettek lesznek, a többiek pedig csalódottan utaznak majd haza.

A magyar válogatottnak reális esélye a világbajnoki címre nincs, a dobogó is elérhetetlenül távolinak tűnik. Itt most nem mennék bele a részletekbe, ez a cikk nem arról szól, legyen elég most annyi, hogy valószínűleg az első 9 közé kell kerülni ahhoz, hogy tavasszal részt vehessünk az olimpiai kijutásról döntő selejtező-tornák egyikén. Ez reálisan elérhető, de legalább egy olyan meccset meg kell nyerni hozzá, amelyik nem reménytelen, de alapvetően nem nekünk áll. A magyar női kézilabdázók előtt tehát most egy cél lebeg: hozni ezeket a meccseket, és biztosítani a helyünket a selejtezőn.

A világbajnoksághoz közeledve a Magyar Kézilabda Szövetség (MKSZ), de a sajtó is, korábban sosem látott kampányt indított. Újságcikkekben, újonnan indított podcastokban, az MKSZ blogszerű sorozatában írják le és mondják el, újra meg újra, hogy mennyire minden rendben van a válogatott körül, ami meg mégse, igazából az is. Az MKSZ kommunikációs igazgatója, a sportnapilap szakírója (jó, igazából ez ugyanaz a személy), különböző tisztségviselők, szólalnak meg, vagy írják le a véleményüket, miszerint mindenki hibás, aki valami rosszat merészel írni vagy mondani a válogatottról, még akkor is, ha az konkrétan igaz, mert, hát akkor se azt kellett volna mondani, és egyébként is, az mindegy.

A politika az ilyen kampányokról szól. A politikusok teljesítményét a polgárok ítélik meg a választásokon, a polgárokat pedig, egyebek mellett, sajtókampányok segítségével lehet meggyőzni arról, hogy a te neved, vagy a pártod neve mellé rakják az X-et. Ha elég sokakat tudsz meggyőzni, a végén te nyersz.

A kézilabda ellenben kegyetlen, vagy, ha úgy tetszik, igen egyszerű játék. A labdát kell bedobni a kapuba (ahogy a legendás német labdarúgó szövetségi kapitány, Sepp Herberger, még ennél is egyszerűbben fogalmazva mondta: a gömbölyűt a szögletesbe), és akinek ez többször sikerül, az nyer. Minden más mindegy. Mindegy, mit írt rólad, vagy az ellenfeledről az újság, mint mondott a szakértő egy podcastban, hogy nyilatkozott egy tisztségviselő. Ha többet dobtál, mint az ellenfél, nyersz, ha kevesebbet, veszítesz. így lesz ez az előttünk álló világbajnokságon is. Ha elegendően nagy számú mérkőzésen sikerül a gömbölyűt az ellenfélnél többször a szögletesbe hajítani, elégedettek lehetünk, ha nem, akkor csalódottak. A magyar válogatott sorsa decemberben Svédországban fog eldőlni. Nem az újságban, nem a szépen fogalmazott közleményekben, nem a szakértők és tisztségviselők nyilatkozataiban, hanem ott, a pályán, ahol nem a tollal, billentyűzettel, mikrofonnal kell ügyesen bánni, hanem a labdával.

Az ógörög meseíró, Aiszoposz (latinosan Aesopus) egyik történetében egy gőgös ember folyton dicsekszik, egyebek mellett azzal, mekkorát is ugrott ő a rodoszi távolugró-versenyen, és szép szóval igyekszik hallgatóit meggyőzni kijelentése valóságáról. Mígnem a hallgatóság egyik tagja megelégeli a beszédet, és felszólítja a dicsekvőt: hagyjuk ezt, nem kell a beszéd, mutasd meg, mit tudsz, vegyük úgy, hogy itt van Rodosz, itt ugorjál.

3419 megtekintés.

Megosztás