Míg előző cikkünkben a Tisza-partiak edzőkérdésének már-már „székfoglalós játékká” avanzsált vesszőfutását vettük górcső alá, most egy picit boncolgatnám a Veszprém háza táján történteket.

Kezdjük nagyon messziről. Trianon… Na jó, nem ilyen messziről, ám mégis ide kapcsolódik. Az egyébként átlagosan negatív, a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” mentalitást öröklő magyar ember sok nehézségen megy keresztül napjainkban. Nem elég a politika és az alapvető gazdasági helyzet okozta feszültség az országban, de olyan világméretű krízisek rombolják a kedélyállapotot, mint a f#ckcovid és az orosz-ukrán háború. Mindenkinek a füle cseng a „vakcina”, a „korlátozás”, a „menekültek”, „ársapka” és egyéb hangzatos kifejezésektől. Ezekben az időkben mindenki valami olyasmit vár a sporttól és hőn szeretett csapatától, ami szórakoztatja, sőt tovább megyek,  kirángatja a hétköznapok nyomorúságából. Leül a televízió elé, esetleg kilátogat a mérkőzésre, netán még külföldre is elutazik, és egy csöppnyi boldogságra vágyik arra a néhány órára, az erre áldozott forintjaiért és adóforintjaiért cserében. Mert hogy a legtöbb ember már nem csak a mérkőzés jegyárával számol, hanem a jelenlegi adórendszer adta lehetőséggel, melyből ezek a sok milliárdot felemésztő klubok működnek.

Na de vissza a kézilabdához. Prof. DR. Mocsai Lajos ideje alatt megkezdődtek a szerveződések, és egy merőben új alapokra helyezett projekt volt születőben. Veszprémbe érkezett Carlos Ortega és stábja, olyan játékosokkal karöltve, mint Chema Rodriguez, Christian Ugalde, Momir Ilic, vagy éppen a jelenlegi sportigazgató, Nagy László! Ez a csapat évről évre megmutatta karakterét kőkemény védekezésével, és látványos – a spanyol kézilabda alapjait kimerítő – átlövő-beálló fókuszú támadásaival. A Kiel elleni szoros negyeddöntő után még nem, ám a következő szezonban már sikerült bejutni a FINAL 4-ba, ahol először 4., majd a rákövetkező évben már 2. helyezett lett a csapat az akkor megállíthatatlannak tűnő – Karabaticot, Lazarovot vagy éppen Sterbiket a soraiban tudó -Barcelonától vereséget szenvedve. Ekkor már lehetett sejteni, hogy már csak egy nüánsznyi választja el a bakonyiakat a hőn áhított BL-trófeától. 2015-t nyarán járunk, amikor ezt a kis nüánsznyi különbséget eltüntetni hivatott csillag, Aron Palmarsson érkezik a királynék városába. Mindenki boldog!

Ebben az időben azonban meghozták azt az iszonyatosan nagy horderejű döntést, ami akkor még lehet, hogy nem tűnt annak, mára azonban mindenki érzi ennek a súlyát: eltávolították Carlos Ortegat a vezetőedzői pozícióból, és segítőjét, Xavi Sabatét nevezték ki a helyére (az okokat hagyjuk…). Itt nem egy egyszerű edzőváltás történt, hanem egy virágzó korszaknak vetettek véget. Úgy is, hogy Sabaté megpróbálta exkollegája hagyatékát továbbvinni, de őt sajnos a rá nehezedő túlzott terhelés (amiért én megint csak a vezetőséget okolom) ellehetetlenítette (bajnokság kupa, SEHA-liga, Bajnokok Ligája, magyar válogatott). Jött a 2016-os, Kielce elleni fiaskó, amit soha, senki nem fog elfelejteni, majd 2017-ben a FINAL 4-ban egyetlen apró gólocskán múlott a PSG ellen a döntőbe jutás. Nem maradt más, Xavinak is mennie kellett, és itt elkezdődött egy kapkodás, ami a mai napig is tart.

Csilliárdokért leigazolták Ljubomir Vranjest, aki erre a spanyol szisztémára felhúzott lassabb, nagyobb darab játékosokból álló keretetre akarta rászabni a saját skandináv stílusát. Mindezt úgy, hogy a Bundesligában alkalmazott kevesebb edzés módszere is anomáliákat okozott, és homokot szórt az addig kiválóan működő gépezetbe. Az újabb homokadagot pedig  Palmarsson hisztérikus távozása jelentette, ami az utolsó koporsószögek egyike volt Vranjes veszprémi karrierjének koporjában, aki így nagyjából másfél évet kapott a pirosak padján.

Vranjes: Ez a Veszprém már tényleg az én csapatom - NSO

Forrás: Nemzeti Sport Online

Megérkezett David Davis, aki addig férfi BL csapatnál másodedzőként dolgozott csupán. Új seprű jól seper alapon, és a stílusbeli anomáliákat némiképp kiküszöbölve visszatértek a helyes útra. Ráadásul Petar Nenadic és Sterbik Árpád érkezésével újra közel kerültek a robotkar elhódításához. Ez azonban egy szerencsétlen sérülés miatt (illetve kettő – Nagy Laci és Sterbik Árpi az elődöntőben a Kielce ellen) megint csak álom maradt. Itt megtörni látszott a lendület, és a következő évben ez meg is mutatkozott, hiszen a Bajnokok Ligája-kiesés után a magyar bajnokságot is elbukta a rekordbajnok, ráadásul otthon. Davisnak is távoznia kellett.

Mivel ezt a döntést tavasz végére hozta meg a vezetőség, nem maradt „B” terv. Minden tiszteletem és megbecsülésem – amit Momir Ilics pályafutása iránt érzek – ellenére a bejelentés napján a „Ha nincs ló, jó a szamár is.” érzés kerített hatalmába, de naivan hinni szerettem volna a koncepcióváltásban. Nem hozunk világsztárokat, fiatalítunk, magyarosítunk.

Most egy picit ugrok az időben. 2023.02.17. Itt állunk egy olyan kerettel, amelyben a magyarok, fiatalok vagy nem világsztárok csupán epizódszerepet kapnak. Nem baj, de biztos olyan jól muzsikálnak a világsztárok, hogy nem is kell számukra több szerepet szánni?

Nézzük a lehetséges okokat:

Vezetés

Elnökvezérigazgató Úr – elmondása szerint is – inkább az Excel-táblázatok miatt ül ott, ahol. Magyarul pénztárca.

Ebben a pénztárcában van az az összeg, amiből Nagy László a piacon szabad és nem szabad játékosokból és edzőkből válogat. Én az ő szerepét nem látom annyira borúsan, mint a szurkolói fórumok többsége. Azt gondolom, hogy az ő neve garancia olyan játékosok érkezésére, mint Sterbik, Corrales vagy épp Fabregas. Nem tudom, hogy milyen alternatíva lenne helyette. Az edzőkérdés nehéz dolog, de valóban úgy tűnik, hogy a Veszprém ezen a téren áll leginkább hadilábon, és azt nem vitatom, hogy ez ugyanúgy a szakmai vezető felelőssége. De ki a jó edző?

Vranjes, aki BL-t nyert a Flensburggal, azóta viszont sehol nem tudott maradandót (pozitívan) alkotni? Raul Gonzalez, akit a Szeged is a padjára invitált, ám a Vardarral megnyert BL óta ő sem igazán remekel a párizsi kispadon (le is szerették volna cserélni)? Szerény véleményem szerint az a jó edző, aki tartósan jó eredményt tud elérni, bármely csapathoz is szerződik (Xavi Pasqual, Talant Dujshebaev, Garcia Parrondo), és az aki a megkapott keretből és egyenként a játékosokból is a legtöbbet hozza ki (Alem Toskic, Xavi Sabaté, Patrice Canayer).

A csapat teljesítménye semmilyen körülmények között nem elfogadható“ | Az online férfimagazin

Forrás: Player.hu

 

A stáb

Őket nem bántanám. Nem tudom szakmailag megítélni sem az orvost, sem a gyúrót, sem az erőnléti edzőt, de még kevésbé tudom megítélni a munkáját a háttérben dolgozóknak, de azt gondolom, hogy legkevésbé rajtuk múlik az eredményesség vagy épp eredménytelenség.

Játékosok

Számomra egészen megdöbbentő, hogy hány olyan játékos van, akiről áradozik mindenki, top formában van, és amikor ideigazol, akkor a potenciálja felét sem tudja nyújtani. Ez leginkább ott látszik, hogy egyenként a válogatottjukban kiemelkedőt teljesítenek, de amikor visszatérnek a klubba, akkor mintha mindezt elfelejtenék. Néhány példa. Elisson gólkirály volt a Bundesligában, most helyzetei jórészét kihagyja. Mahé a francia válogatott egyik alapembere (volt), de eddig még nem tudta TARTÓSAN ezt a formát mutatni Veszprémben. Azokról a játékosokról nyilvánvalóan nem beszélek, akik sérüléseik miatt nem tudják magukból kihozni a legjobbat (Lauge példának okáért). Kinek a felelőssége ez? Az edzőé.

Az is furcsa számomra, hogy Yahián kívül nem tudok olyan játékost mondani, aki potenciális sztárként igazolt volna ide. Az életciklus görbéjének tetején vagy azon túl levő játékosok igazolása történik legtöbb esetben, sosem itt válnak játékosok igazán sztárrá, és ha ezt összehasonlítjuk egy Magdeburggal, egy GOG-gal, egy Kiellel?

Úgy látom, hogy az eredménykényszer miatt nem mer a klub hátra lépni egyet, venni egy jó mély lélegzetet, végig gondolni egy koncepciót egy szakmai vezetővel és egy hozzáértő, tapasztalt edzővel, majd ezt a projektet kellene végig vinni 2-3 év alatt. Mindig csak a tűzoltás és a lyukak betömködése, mert valami eredmény azért kell, de pont ezért nem lesz meg az, amire mindenki annyira vágyik. Jönnek-mennek edzők és játékosok, és az álom álom marad, amíg ezt valaki nem látja be.

Őszintén nem tudom igazán megadni a választ a jelenlegi problémákra, és az okait sem feltétlenül tudom megfejteni, mindenesetre azt mindenki érzi, hogy Ortega menesztése után megszakadt valami, amit azóta is kergetnek, de nem találják. Mi, mint a magyar kézilabda szurkolói, reméljük, hogy egyszer mégiscsak megadatik, hogy elnyerjék a legrangosabb trófeát a klubkézilabdázásban!

Kiemelt kép: Eurosport

15304 megtekintés.

Megosztás