A labdarúgásban már jópár éve a játékvezetők segítségére áll egy ún. videó-asszisztens. Ez egy, néha több személy, akik végignézik az egész mérkőzést, de nem élőben, hanem képernyőn, és megvan a technikai eszközük arra, hogy érdekesnek vélt jeleneteket többször, akár különböző kameraállásokból, visszanézzenek. Ha pedig úgy ítélik meg, hogy ez szükséges, jelezhetik a játékvezető felé, hogy itt volt egy téves ítélet.

Fontos látni, hogy az angolul Video Assistant Referee-nek (rövidítve: VAR) nevezett asszisztens, ahogy a név is jelzi, a játékvezetőnek nem felettese, hanem segítője, a feladata nem az, hogy a játékvezetőt kontroll alatt tartsa, hanem, hogy segítse azokban a helyzetekben, amit a játékvezető, bármilyen okból, nem látott jól. A főnök pedig a játékvezető marad, a végén ő dönt, minden esetben.

Már néhány éve a kézilabdában is alkalmazható a videó kritikus esetek megítélésére. A kézilabdában azonban, és ez egy meghatározó különbség a labdarúgáshoz képest, nincs VAR. Ebben a cikkben ezt a témát járnánk körül egy kicsit.

Az okok nagyjából nyilvánvalóak, töredékannyi pénz, jóval kevesebb ember mozog a kézilabdában a futballhoz képest. Bár pont a nagy világversenyeken (EB, VB) a VAR intézményének bevezetése nem okozna túl nagy felfordulást, hiszen a technika adva van, és játékvezetők amúgy is vannak a helyszínen bőven, de ott sem vezették be, bajnoki mérkőzéseken vagy nemzetközi kupákban pedig aránytalanul megterhelné a büdzsét az alkalmazásuk.

Ez viszont így azt jelenti, hogy a játékvezető ugyan videózhat, de ezt csak ő teheti meg. Nincs segítsége, nincs asszisztense, aki a játékkal párhuzamosan felismerhetné, hiba történt. Ha a játékvezető valamit nem vesz észre, akkor nem vette észre, a mérkőzés pedig megy tovább, mintha a videó nem is állna rendelkezésre. Ez pedig alapvetően változtatja meg a helyzetet a labdarúgáshoz képest, mondhatni a videózás legfőbb, első számú célja teljesen kiesik. A videózás eleve csak akkor merül fel, ha a játékvezető egyáltalán észleli, hogy itt valami nem stimmel. Ilyenkor pedig nem hoz ítéletet, hanem kimegy, megnézi a videót, és utána hirdeti ki a döntését. Azaz, ellentétben a futballal, videó nyomán megváltoztatott döntés a kézilabdában gyakorlatilag sosincs, hiszen ugyanannak kell döntenie, aki videózhat is.

Ha pedig észleli, még mindig nyitott a kérdés: hogyan tovább? Csak és kizárólag a játékvezetők dönthetik el, vissza kívánják-e nézni az esetet videón, vagy nem. Egészen pontosan vannak irányelvek, hogy milyen eseteket szabad videózni, és miket nem, deklarált cél, hogy ne tördeljék teljesen szét videózással a mérkőzéseket. De ezen belül a döntés mindig a játékvezetőké. Soha, semmit se kötelesek megnézni. Bizonyos versenyeken a rendező szövetség legalábbis ad tanácsokat, instruálják pl. a játékvezetőket, hogy videós megerősítés nélkül ne adjanak piros lapot. De, ha mégis megteszik, a piros lap teljesen érvényes, azt nem lehet elvitatni a videózás hiányára hivatkozva.

Ez viszont folyamatos döntési kényszerbe is tereli a játékvezetőket. Jó, amit nem látott, észre se vett, ott nem fog videózni. De amit látott, azt ítélje meg egyből, vagy szakítsa meg a mérkőzést, és nézze vissza? A videózás nagyon körülményes, ki kell menni valahová (a Fradi-pálya, ahol ki kell menni a folyosóra, külön vicces, de a nagy csarnokokban sok esetben ennél messzebbre kell menni, több lépcsőn át akár), ott a technikus vagy megtalálja a keresett jelenetet, vagy nem, az egész sokáig tart. Ez egy, maximum két kritikus helyzetben meccsenként elmegy, ha már négyszer, ötször alkalmazzák, széttördeli a mérkőzést, már megjegyzik, hogy a játékvezető a folytonos videózással tönkreteszi a meccset.

Ki kell emelni azt is, a kézilabda sokkal gyorsabb játék, mint a labdarúgás. Egy férfimeccsen simán lehet, hogy egy gól után négy másodperccel gól esik a másik kapunál. Ha a játékvezető inkább videózna, nem csak húzza az időt, de elveszi a gyors középkezdés lehetőségét is. Ha ez egyszer előfordul, bosszantó, ha többször megesik, már feszültséget szít. Itt a játékvezető könnyebben dönt úgy, menjen inkább tovább a játék.

Vagy itt van például egy súlyosnak tűnő szabálytalanság. A játékvezető megállítja az órát, kisétál a videóhoz, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy megnézze, adjon-e piros lapot. Majd ott, sokezer tévénézővel együtt, meggyőződhet arról, hogy a piros laphoz köze se volt az esetnek. De, míg futballban a VAR feltűnés nélkül dolgozhat egy hasonló esetben, most mindenki azon bosszankodik, miért is kellett két percre megállítani a játékot ehhez. A játékvezető számára a szituáció itt kellemetlenné válik. Ennek elkerülése is motiválhatja a játékvezetőket, hogy hagyják a csudába az egészet, jó lesz egy kiállítás, és ennyi. Mindazonáltal a döntési helyzete komplexebbé válik: míg régen piros és két perc között kellett döntenie, most adhat pirosat, adhat két percet, vagy kimehet videózni, azaz már három opciója van. És az első döntés nem is a konkrét ítélet, hanem a videó. Kimenjek-e, megnézzem-e?

És van ennek még egy további visszacsatolása is: a játékvezetők el kívánják kerülni a fent leírt kellemetlen helyzetet, ezért aztán inkább pirosat adnak, nem túl mély meggyőződéssel, nehogy azt mondják már, hogy feleslegesen videóztak.

Vannak mérkőzések, amikor a játékvezető még a videóval is kompenzál. Nem optimális, bár talán kevésbé káros, mint statisztikai céllal kiállítani valakit. Videózott az egyik csapattal szemben kétszer, akkor kimegy legalább egyszer a másik csapatnál is, még ha biztos is a dolgában, ne mondják már neki, hogy „bezzeg most nem videózol”.

Természetesen a cikkben leírt jáékvezetői hibák nem általánosak, nem mindig, minden játékvezető így jár el, sőt, egyes hibák egyértelműen ritka kivételnek számítanak. De ezek így is jelzik a játékvezetők döntési helyzetének nehézségét. Az egész ráadásul még képlékeny, például a magyar NB I-ben, ahol csak a tévés meccseken van videó, simán lehet, hogy a közreműködő játékvezetők évente, vagy kétévente egyszer kerülnek videós mérkőzésre, nem alakul ki rutinjuk a kérdésben. És még akik rendszeresen vezetnek ilyen meccseket, azoknál se rögzült még be teljesen, ők is többször kerülnek olyan helyzetbe, amire még nincs igazán fix rutinjuk.

A játékvezetők döntési helyzetére persze a csapatok, edzők is igyekeznek építeni. Egy játékos eljátsza a nagyhalált, hátha ez motiválni fogja a játékvezetőket a videóasztal meglátogatására. Edzők, de játékosok is, mutogatják, hogy videózni kellene. A férfi Bundesligában, ahol ettől a szezontól minden bajnoki mérkőzésen van videó, ez annyira elterjedt, hogy a liga azt kéri a játékvezetőktől, a videózás ismert jelének (két kézzel a levegőbe téglalap rajzolása) alkalmazását minden esetben progresszívan büntessék (sárga lap, kiállítás), így leszoktatva az edzőket erről.

Néhány nap múlva kezdődik a férfi Európa-bajnokság. Ott is minden mérkőzésen lesz videó. Ha a kedves olvasó nézi a mérkőzéseket, talán ennek a cikknek a nyomán jobban megérti a játékvezetők helyzetét.

Címkép: Falco Ermert

1083 megtekintés.

Megosztás