Előfordult már a magyar kézilabda történetében, hogy egy családból több tehetséges sportoló is magas szintre jutott. Elég csak Rosta Istvánra és Miklósra, Iváncsik Gergőre és Tamásra, vagy akár női vonalon Siti Eszterre és Beátára, Herr Orsolyára és Anitára gondolnunk.  Az idei nyár tanulsága alapján a sor tovább folytatódhat.

Vámos Petra júliusban a junior válogatott irányítójaként a hazai rendezésű Európa-bajnokság dobogójának legfelső fokára léphetett fel, augusztusban pedig húga, Míra nyakába került aranyérem, miután az ifjúsági válogatott Szlovéniában megnyerte az ifi-EB-t, méghozzá hibátlan mérleggel. Mindkét lány kiváló teljesítményt nyújtott a maga versenyén, meghatározó szerepet töltöttek be.

Kíváncsiak voltunk, hogyan éli meg a közvetlen család azt, amikor nem csak egy, de rögtön két élsportoló-palántát is maguk között tudhatnak. Minderről a lányok édesanyja, Vámosné Varga Krisztina mesélt, a saját szemszögéből.

Handballexpert (a továbbiakban H.e.).: A látottak alapján a Vámos-család egy igazi kézilabdás család. Mikor és miért döntöttek úgy, hogy a sport szeretetére nevelik a lányokat? Már kiskorukban is mozgékony gyerekek voltak?

-Vámosiné Varga Krisztina (a továbbiakban Krisztina): Tulajdonképpen nem tudatos döntés volt. Egyrészről volt szülői minta a családban az édesapa részéről, másrészt már óvodáskorban megmutatkozott a mozgékonyság, melyhez már akkor észrevehető mozgáskoordináció párosult. Ebben az életkorban még csak kerestük a városban fellelhető sportos, többnyire tömegsport rendezvényeket. A lépcsőfutástól az úszásig, a kerékpáron át sok mindent kipróbáltak.

-H.e.: Miért éppen a kézilabdát választották?

-Krisztina: Az alsó tagozat újabb lehetőségeket rejtett. Rendszeres diákolimpiai résztvevők lettek.  A sorversenyek és atlétikai versenyek fejlesztették képességeiket és számunkra is visszaigazolták rátermettségüket. Eközben az a szerencse ért bennünket, hogy az addig csak fiúkkal foglalkozó utánpótlás kézilabda edző, Barta Zsolt meglátta a lehetőséget egy kisebb leány közösségben is és nekik is szervezett szivacskézilabda edzéseket. Ekkor indult el a Lóci DSE leány csapata, s innentől már nem volt kérdés: megtalálták a sportágukat.

 

-H.e.: Petra 2014-ben, mindössze 14 évesen már a Nemzeti Kézilabda Akadémia csapatát erősítette. Két évvel később Míra is Balatonboglárra költözött. Milyen érzések játszódtak le Önökben, amikor el kellett engedniük a gyermekeik kezét? Hogyan sikerült felkészíteni a lányokat az önálló életvitelre?

-Krisztina: A Lóci színeiben (kelet-magyarországi kis csapatként) szép sikereket értünk el. Erima gyerekbajnokságban 2013-ban országos döntőbe jutottunk, a kézilabda diákolimpián többször érmes volt csapatunk.   Ózdon az NB2 felnőtt volt a legmagasabb szint, ahol már 12 évesen csapattag volt előbb Petra, majd Míra is. Ekkor érkezett meg az első megkeresés, de 7. osztályban még ezt korainak tartottuk. Egy év ráhangolódás után ifj. Kiss Szilárd hívására a Nemzeti Kézilabda Akadémiát választottuk. Nem volt könnyű időszak, mire ráhangolódtunk erre az életformára. Petra egyedül vágott neki a kihívásnak, Míra két évvel később csatlakozott hozzá. Talán a közösen  Bogláron töltött időszak volt a legkönnyebb mindenki számára.  Azonban mégsem volt ez teljesen önálló életvitel az akadémián, mert a nevelőtanárok és az edzők mindig a lányok mellett voltak, nem csak szakemberként, hanem magánemberként egyaránt.

-H.e.: Óriási hajtás, rengeteg meccs, még több edzés. Hogyan sikerül mindezt összeegyeztetni a családi élettel? Hogyan tartják a kapcsolatot? Milyen rendszerességgel tud összeülni a teljes család?


-Krisztina: 
Igazság szerint mindent az edzésprogram és a meccsnaptár határoz meg. A tavalyi évben volt a legkönnyebb, mert a két lány ugyanabban a csapatban szerepelt. Így az időbeosztás a válogatott programok kivételével közel azonos volt. A meccsek viszont kivétel nélkül hétvégére estek, úgyhogy jó esetben hat hetente tudtak hazautazni. Ha ezt rövidíteni szerettük volna, akkor a meccseik közül választottunk ki egy hozzánk közelebb esőt és ott találkoztunk, vagy onnan hoztuk haza őket. Ez az idei évben még bonyolultabb, hiszen az ország két felében egymástól majdnem 400 km-re játszanak. Most kicsit több szervezés szükséges a találkozásokhoz, de igyekszünk minél több időt együtt tölteni. Hol Debrecenben, néha Bogláron, s ha nagyobb szünetek engedik, akkor itthon, Ózdon is.

-H.e.: Szokták látogatni a csajok mérkőzéseit, fontosabb rangadóit?

-Krisztina: Ez természetes. Minden mérkőzésre nem tudunk sajnos ellátogatni, de a rangadókon szeretnénk segítségükre lenni, és támogatásunkat ilyen módon kifejezni számukra. Azt hiszem a szülők szinte kivétel nélkül hasonlóképpen éreznek.

-H.e.: Mind Petra, mind Míra korosztályos válogatottnak mondhatják magukat. Meglehetősen eseménydús nyár lehetett ez az egész család számára, hogyan élték meg ezt az időszakot? Például Mírának volt az a győztes gólja a norvégok elleni utolsó másodpercben…


-Krisztina:
Én árnyaltabban fogalmaznék. Mindketten tagjai voltak a korosztályos válogatottnak, így részt vehettek az U19 és U17-es Európa Bajnokságon. Már a felkészülési időszak is mozgalmas volt, hiszen a lányok váltották egymást.  Remek fizikális és mentális felkészülést tudhattak maguk mögött, melyet a csodás eredmények igazolnak. Ilyenkor egy szülő elsődlegesen a csapat győzelméért szurkol, de természetesen, ha a saját gyermeke is hozzá tud tenni ehhez a sikerhez az szívmelengető érzés. Büszke voltam, hogy volt olyan meccs, ahol a végjáték mindkettőjüknek remekül sikerült.

-H.e.: Ez a feszített tempó természetesen magával hozhatja a hullámvölgyeket is. Ön, mint édesanya, hogyan segít helyre rázni a lányok lelkivilágát, amikor az szükséges? Van esetleg valami, amit mindig elmond nekik, amikor esetleg mélypontra kerülnek?

-Krisztina: A legnagyobb hullámvölgy, ami érhet egy sportolót az a sérülés. Abból visszajönni hatalmas lelki erőt jelent. Ebben már előttem járnak, s ilyenkor arra figyelek, hogy igyekezzek ne gyengíteni őket az aggodalmammal. Arra is ők tanítottak meg, hogy a hullámvölgyekre legjobb gyógyír, ha megpróbálok „csak” az anyukájuk lenni. 

 

Fotó: MKSZ, Lotus Seven, Vámos anyuka

Az interjút Ficzere Péter készítette

1994 megtekintés.

Megosztás