Sok szurkoló álma: bajnokságot, nemzetközi címeket nyerni kizárólag, de legalábbis túlnyomórészt saját nevelésű játékosokkal a csapatban. Van ennek bármi realitása?

Az, hogy ilyesmire a történelemben nemigen volt még példa (most azt, hogy a Budućnost megnyeri a montenegrói bajnokságot, ne vegyük teljesen komolyan), megadja a felvetésre a gyakorlati választ. De ez egyszerűen azért van így, mert egyetlen klubnál sem dolgoznak igazán jól, vagy tényleg a lehetetlennel határos a célkitűzés?

A gondolat továbbvezetéséhez vegyük a német TSV Bayer 04 Leverkusen példáját! A klub olyan nagy métékben épít a saját nevelésre, mint a komoly bajnokságokból senki más (ezt a kijelentést lentebb majd kicsit árnyaljuk). A 16 fős idei Bundesliga-keretből 10 játékos saját nevelésű. Ráadásul, mivel a máshonnét igazoltak közül többen inkább csak cserék, rendszeres, hogy 5, vagy akár 6 saját nevelésű mezőnyjátékos van a pályán. A klub az idei szezonban minden várakozást felülmúlva 20 forduló után a 8. helyen áll a 14 csapatos bajnokságban, és már egészen biztosan nem esik ki. Leverkusenben egyébként ez azért is fontos, mert ez az egyetlen klub, amely a Bundesliga 1975-ös alapítása óta folyamatosan, szünet nélkül ott játszik, jövőre tehát a klub történetének 50. Bundesliga-szezonja következhet.

És mindezt úgy, hogy a csapat legfőbb gólfelelőse, a korábban a sikerek garanciájának számító, a közelmúltban a világ legjobb fiatal játékosai közé is jelölt Viola Leuchter a decemberi világbajnokság óta sérült. Mi kell ehhez, és hol vannak ennek a modellnek a korlátai?

Természetesen alapvetően szükséges a kiemelkedően jó ifjúsági munka. De kell az is, hogy kellően lazán értelmezzük a saját nevelés fogalmát: Leverkusenben nincs momentán egyetlen olyan játékos se, aki itt kezdte volna a pályafutását, az említett játékosok jellemzően serdülőkorukban igazoltak ide. Ez egyben jelzi a korlátokat is: egy megfelelően nagy területen kell az utánpótlásban egyeduralkodónak lenni, hogy be tudd gyűjteni a tehetségesebb játékosokat. A minőségi utánpótlás-nevelést ráadásul hosszú évekig stabilan fenn kell tudni tartani, hogy minden évben, folyamatosan pótolni lehessen az ifiből a távozókat. Egy-két rossz év már törést okozhat.

És persze ne legyünk naivak: Leverkusenben se feltétlenül romantikus okokból választották ezt a modellt, ők is szívesebben igazolnák le Henny Reistadot, csak hát az ő fizetési igényeit a klub teljes költségvetése se nagyon tudná fedezni (jó, ebben van némi költői túzás is, de azért értjük, ugye). De önmagában a szerény anyagiak nem vezetnek szükségképpen a saját ifihez, pl. a hesseni Bad Wildungenben az egész országból, sőt, Svájcból is, próbáltak összeszedni húszéves játékosokat, amikor elfogyott a pénz – jó eséllyel ki is fognak esni a szezon végén.

Sokakban felmerülhet most, a Bayer Leverkusen egy gazdag klub, miért nem jut pénz a kézilabdára? A Leverkusen mindmáig a kézilabda-Bundesliga legeredményesebb csapata, 8 bajnoki címmel (bár ezeket a klub a nyolcvanas években szerezte), mégse fontos a klubnak. Leverkusenben az utóbbi időre a labdarúgáson kívül minden más sportág a megtűrt kategóriába csúszott, a futballcsapat történetének első bajnoki címe pedig vélhetően tovább fogja ezt fokozni. Férfi kosárlabdában a legtöbb, 14, bajnoki címet szintén a Bayer Leverkusen szerezte. Az utolsó bajnoki cím 1996-ból való, 2008-ban a csapat ki is esett az első osztályból, ahová azóta se tudott visszajutni. A saját nevelésre való támaszkodás lehetősége nélkül alighanem a kézilabdázók is elbúcsúzhattak volna már a Bundesligától.

De amit a Leverkusen mutat, az kb. ennek a modellnek a felső korlátja. Itt jelentkezik egy csapda: ha a klub eredményesebb, bajnoki címért harcol, akkor egy 19 éves, az ifiből frissen kikerülő játékos valószínűleg nem tud beilleszkedni, nem fogja tudni egyből felvenni a ritmust. Párévente egy kiemelkedő tehetségnek ez sikerülhet, de ez nem elég a keret feltöltéséhez. Ilyenkor lehet próbálkozni a kölcsönadással, de azért két vagy több év kölcsön ritkán működőképes. Sőt, már ez is csak egy viszonylag gyengébb színvonalú női bajnokságban reális, férfi kézilabdában egy rakás ilyen fiatal játékossal még az NB I-ben se nagyon lehetne benn maradni, a német vagy a francia első osztályról nem is beszélve. Ott egyszerűen magasabb a színvonal, több a profi játékos, a női Bundesligában nem a Leverkusen az egyetlen klub, amelynek egyetlen profi, tehát a kézilabdából élő játékosa sincs.

Ostermann Arena, a Leverkusen otthona, a szerző felvétele

A csapda másik fele: ha a klub nem elég erős, a fejlődőképes játékosok nem akarnak a teljes pályafutásukra itt maradni, ha kapnak jobb ajánlatot, veszik a kalapjukat. És ki ítélné el őket? Akinek lehetősége van BL-ben játszani, lehetősége van kézilabdázással pénzt keresni, miért maradna tartósan a nevelőegyesületénél? Az idei szezon végén is távozni fog a klub két legjobb, saját nevelésű játékosa: Mareike Thomaier és Viola Leuchter is Ludwigsburgba igazol. Nagyon nehéz, gyakoratilag lehetetlen egy csapatot úgy működtetni, hogy ott az ifiből frissen kikerülő játékosok éppúgy megtalálják a helyüket, mint a magasan jegyzett, nemzetközi szinten is ismertek. És itt csatolunk vissza a feszültséghez: ha két kiemelkedő játékosod eligazol, fel kell tudni hozni az ifiből a helyükre kettőt. Ha nem megy, mert a mostani évfolyamod gyengébb, akkor már máshonnan kell igazolni, vagy szembe kell nézni a kieséssel.

Tényleg lehetetlen a férfiaknál csupa saját nevelésből megmaradni az NB I-ben? A Nemzeti Kézilabda Akadémia folyamatosan bizonyítja ennek az ellenkezőjét. Kérdéses, mennyiben engedjük az Akadémiát a „normál” klubokhoz hasonlítani, hiszen nekik az alapvető céluk az utánpótlás-nevelés, minden energiát oda fordítanak. Az, hogy képesek voltak férfiaknál és nőknél is feljutni az első osztályba, a férficsapat pedig évek óta sikeresen meg is őrizte az NB I-es tagságát, mindenképpen a nevelőmunka színvonalát minősíti és dicséri. Bár biztos, hogy extrém, másokkal csak nehezen vagy akár egyáltalán nem összehasonlítható feltételek mellett, de mégiscsak képesek egy saját nevelésű fiatal játékosokból álló csapattal az NB I-ben szerepelni – bár jelen cikk írásakor így is csak 2 pont választja el a NEKA csapatát a kieső helyektől. A NEKA viszont nem klasszikus értelemben vett sportegyesület, ellentétben például a Leverkusennel.

Ami a játékosokat illeti, mindig látjuk a kivételeket, a női mezőnyben többet, a férfiaknál maximum egyet-kettőt, akik nagyon fiatalon képesek magas szinten játszani. Aki látta Lena Grandveau-t a legutóbbi VB-döntőben, érti, miről beszélek, de pl. Imre Bencét is leigazolja a THW – igaz, ő már 21 éves. Az ugyanennyi idős Nils Lichtlein hasznos tud lenni a világ egyik legjobb csapatában, a Füchse Berlinben – de ők a ritka kivételek, erre egy klubot építeni nem lehet. A Füchse a férfi mezőny egyik legjobb utánpótlás-nevelő klubja Európa-szerte, de náluk se sűrűn van pályán kettőnél több saját nevelésű játékos. A női NB I alsó fele, a női Bundesliga közepe, a férfiaknál egy, a bajnokságban éppenhogy megkapaszkodó klub, ez a szint, ahová évről évre be tudnak kerülni a fiatalok. Azok viszont, akik 19-21 évesen ezen a szinten tudnak játszani, rendszerint legkésőbb 24-25 évesen elég jók ahhoz, hogy feljebb is igényt tartsanak rájuk, jobb csapatokban. És akkor, fájdalom, nem is igen fognak maradni. Az említett Imre Bence szó szerint a Fradiban nőtt fel, 21 éves korában már a klub nem tudja őt megtartani.

A Bayer Leverkusen megugrott egy olyan szintet, amit rajtuk kívül más nem nagyon, és ez minden tiszteletet megérdemel. De a klubnak évről évre szembe kell nézni a modell korlátaival, évről évre el kell búcsúztatnia azokat a játéksokat, akikre jobb csapatok is szemet vetettek, ami alapvetően behatárolja a lehetőségeiket. Ennél magasabb szinten ilyen működésről álmodozni pedig tényleg csak egy elméleti lehetőség.

Nyitókép: TSV Bayer 04 Leverkusen, a 2023/24 szezon kerete. Forrás: Handball Bundesliga Frauen.

949 megtekintés.

Megosztás