Október végén a holland kézilabda-szövetségnél olvastam először a novemberi holland-magyar női páros meccsről. Miközben Lois Abbingh és Tess Lieder igyekeztek szép szóval meggyőzni, mennyire jó ötlet lenne belépőjegyet vásárolni (nem volt nehéz dolguk), körbenéztem a magyar szövetség (MKSZ) oldalán, ott akkor még egy szót se találtam ezekről a mérkőzésekről.

Mivel a nevezett hölgyek gyorsan meggyőztek, hát irány a jegyértékesítő online felület! Itt aztán nehézségekbe kerültem, mert a fizetésnél csak két tipikus holland megoldást ajánlott fel, a klasszikus kártyás fizetés például nem szerepelt a lehetőségek közt. Többször is nekifutottam, volt, hogy már majdnem le is mondtam a lehetőségről, de ötödszörre végül csak sikerült kifizetnem a jegyet – 25  eurót, kb. 9.500 forintot kértek a belépőért. A jegyár egységes, már csak azért is, mert a jegyek nem helyre szólnak, helyfoglalás érkezési sorrendben.

Nekem itthonról kb. két és fél óra Rotterdam. A közvetlenül a Feijenoord ladbarúgócsapat stadionja mellett található Topsportcentrum sportcsarnok megközelítése nagyon egyszerű, az autópályáról a kijelölt lehajtónál lefordulva párszáz métert kell menni a stílusosan Stadionweg nevet viselő úton, és már ott is vagyok. A parkoló kimondottan kicsi, két órával kezdés előtt megérkezve is már keresni kell egy szabad helyet – viszont ingyen van, ami errefelé nem tipikus.

Topsportcentrum Rotterdam

Hollandiában nincs komolyan vehető bajnokság, a válogatottból az utólagosan behívott 18 éves újonc, Lois van Vliet kivételével mindenki külföldön játszik, sőt, még többtucatnyi, a válogatottba be nem férő holland játékos szerepel valamelyik külföldi bajnokságban (a női Bundesliga kapcsán majd később még külön is értekezünk róluk). Szóval, ha valaki komoly kézilabdát, az ismert játékosokat szeretné látni, a válogatott mérkőzéseire kell kilátogatnia. Így aztán az eleve nem is túl nagy befogadóképességű csarnokba elég hamar elfogy minden jegy. Az érkezési sorrendben való helyfoglalás pedig ösztökél, hogy időben érkezzünk. Egy család negyedórával kezdés előtt jön, és keres négy szabad helyet egymás mellett – mission impossible.

A büfében a tipikus holland snackek kaphatók, tipikus holland árakon. Egy félliteres kólát 3,90-ért (1.480 forint) adnak. A kiszolgálás idegtépően lassú, cserében a pultosnak a szeme se rebben, amikor angolul rendelek. A kért italt bontatlanul adja a kezembe, ahogy a félliteres palackot a hűtőből kivette. Fel se merül, hogy ki kellene tölteni pohárba, vagy bármi ehhez hasonló. Fizetni természetesen csak kártyával lehet – a készpénzhasználat Hollandiában mára szinte teljesen kikopott.

Bő egy órával a meccs előtt a csarnok nagyrészt megtelt, sokan jöttek rikító narancssárgában, de a nézők fele civilben ül. Feltűnően sok a gyerekes család. Később kijönnek előbb a magyar, majd pár perccel később a holland játékosok melegíteni, nagy taps fogadja mindkét csapatot.

A helyi műsorközlőnek lehet valami papírja a magyar játékosok nevének helyes kiejtéséről, nem hibázik többet, mint mi szoktunk a holland neveknél, és még a Debreczeni-Klivinyivel is elsőre megbirkózik. Nem először jártam válogatott mérkőzésen Hollandiában, így nem lepett meg, hogy a magyar himnuszra a nézők ugyan felállnak, de a tiszteletadás ezzel ki is merült. Aztán felcsendül a Wilhelmus, az egész csarnok tele torokból énekli, hogy Spanyolország királyát mindig is tisztelte (a holland himnusz szövege furcsán hat, ha nem ezen nőttél fel, ténylegesen ez az utolsó sor).

A szurkolás olyan, amit elvárunk párezer, tipikusan nem a huligán-közegből származó holland nézőtől. Előfordul, hogy húsz magyar leszurkolja őket, de a helyiek repertorárja amúgy is kimerül a „Holland, Holland” ritmikus ismételgetéséből, szigorúan csak addig, amíg a hangosbemondó is mondja. De a gyerekek lelkesek, főleg a holland góloknál. Amennyire kínos a szurkolás, annyira jó látni, mennyi kislánynak példaképei a válogatott játékosai.

Topsportcentrum Rotterdam

Maga a mérkőzés, hát, mégiscsak amiatt jöttem ilyen messzire, de sok örömöm azért nincs benne. Különösen az első félidő katasztrofális, a támadásaink nagy részében eladjuk a labdát, az átlövők semmi érezhető jelét nem adják ebbéli mivoltuknak, és egyébként is az egész játékunk ijesztően lassú, statikus, de ennek ellenére nagyon bizonytalan. Ha egy helyben állva, senkitől se zavartatva se tudunk pontosan passzolni, ott már valami baj van. És a holland kapus, Yara ten Holte, több átlövési kísérletet is egy kézzel megfog. Megfog, szó szerint. És ráadásul az egészről nem látjuk, hogy ennek a csapatnak van egy edzője, az egész úgy néz ki, mintha a játékosok össze-vissza rohangálnának, a tervszerűség legkisebb jele nélkül. Hogy a hollandok nem aláznak meg minket már a szünet előtt, az leginkább annak köszönhető, hogy ők se játszanak jól, a védekezésben szerzett labdákból elért indításgólokon kívül eléggé tanácstalanok, a magyar kapuban Böde-Bíró Blanka pedig él a nem igazán jól kidolgozott támadásokból adódó lehetőséggel, és majdnem minden második lövést kivéd (a gyors indításokat leszámítva pedig jóval 50% felett véd).

A második félidő már kicsit jobban sikerül, több az elképzelés, több a jó passz, és akadnak jó befejezések is. Hollandia pedig szintén nem egy olyan csapat képét mutatja, amelyik három hét múlva érmekért játszik majd a világbajnokságon, a gyenge magyar teljesítmény ellenére is csak az 55-56. perc környékén dől el a mérkőzés.

A lefújás után a kislányok özönlenek a pályát a nézőtértől elválasztó korláthoz, mindenki más pedig rögtön elindul kifelé a csarnokból. A parkolóból nem egyszerű kijutni, több száz autó egyszerre indul el, és semmi segítség nincs, elsőbbségadással kell kifordulni a főútra balra, van, hogy percekig nem mozdul meg a sor. De végül kijutok, és onnantól kezdve már sima út hazáig.

A képeket a szerző készítette

Megosztás