A közelmúltban sok sportoldal lehozta a hírt, miszerint a THW Kiel kézilabdacsapata leigazolta Barcelonából a világ egyik legjobb kapusát, a spanyol Gonzalo Pérez de Vargast. Az igazolás logikusnak tűnik, hiszen a kieliek eddigi kapusa, a dán Niklas Landin, a formálódó dán topcsapathoz igazolt, Aalborgba. Miközben záporoztak a drágábbnál drágább labdarúgók klubváltásáról szóló tudósítások, ez a hír szinte belesimult a trendbe. És sokan talán észre se vették: míg a focisták a szerződés aláírása után egy-két napon belül már új klubjukkal edzenek, Pérez de Vargas majd csak két év múlva, 2025 nyarán igazol a német topcsapathoz.
A spanyol kapus szerződtetése, két teljes évvel a tényleges klubváltás előtt, még a kézilabdában is extrémnek számít, de amúgy, ellentétben más sportágakkal, itt igen gyakori jó előre leszerződtetni egy játékost. Jelen cikk írásakor friss hír, mi is beszámoltunk róla, hogy a veszprémi Yahia Omar Párizsba igazol, de nem most, hanem majd jövőre. Ha már említettünk Landint, gyorsan fűzzük hozzá, hogy ő is már tavaly aláírt Aalborgba, egy évvel a kieli szerződése lejárta előtt.
Az ilyen szerződések egyáltalán nem csak a topcsapatoknál jelennek meg. Talán még olvasóink közt is akad, aki hirtelen nem tudná hová helyezni a Melsungen most 25 éves átlövőjét, Ivan Martinovićot. A horvát kézilabdázó idén márciusban írta alá új szerződését a Rhein-Neckar Löwen együtteséhez, azonban majd csak jövő nyáron igazol Mannheimbe. Sőt, tudjuk ezt még fokozni: a kézilabda iránt érdeklődő magyarok zöme feltehetőleg egyáltalán nem tudná elhelyezni a TuS Metzingen női együttesét, ha nem a magyar Rott Ferenc irányítaná a csapatot, és nem került volna emiatt többször is a magyar médiába, ill. esetleg a 2016-os EHF-kupából emlékezhetnének rájuk, ahol az akkor Konkoly Csaba által vezetett csapat kikapott a döntőben a Dunaújvárostól. A balkezes átlövő Jana Scheib neve pedig végképp nem mond semmit. Scheib most váltott Metzingenbe – a szerződést 2022 májusában, 15 hónappal jelen cikk megírása előtt írták alá.
A kockázatok
Ez a gyakorlat természetesen komoly kockázatot is jelent, mindkét fél számára. A THW-tól a balátlövő Sander Sagosen, akárcsak a riválistól Magnus Rød, már 2021 őszén aláírtak Kolstadba, ahová csak idén nyáron tették át ténylegesen a székhelyüket, hogy aztán ott a klub anyagi problémáival szembesüljenek. Más esetekben éppen a játékos oldaláról jelentkeznek problémák. Egy fiatal játékos fejlődését, vagy egy idősebb kézilabdázó egészségének alakulását másfél-két évre előre elég nehéz megtippelni. A futballban szokásos orvosi vizsgálatnak itt nincs is semmi értelme: egy mai vizsgálat nem mond semmit arról, milyen lesz a sportoló egészségi állapota 2025-ben, akkor meg már azért felesleges, mert rég megvan a szerződése, amiből nem lehet már csak úgy kiszállni. Kicsit olyan az egész, mint a tőzsde, aláírsz, aztán bízol benne, hogy jól alakulnak az árfolyamok. De persze fordítva is igaz a kockázat: lehet, hogy a játékos másfél év múlva máshol sokkal jobb ajánlatot kaphatna – de akkor már köti a szerződése.
Mi hajtja a résztvevőket ebbe az őrült rendszerbe, az akár két évre előre aláírt szerződésekbe? A beszámolók szerint az FC Bayern München százmillió eurót fizetett ki az angol csatár, Harry Kane játékjogáért. A világ leggazdagabb kézilabda-klubjainak ez kb. hat-hétévnyi teljes költségvetése, Metzingenben pedig már Rott unokája is a visszavonuláson törhetné a fejét, és a klub még mindig nem fizetett ki ennyi pénzt – nem átigazolásokra, hanem mindenre, összesen. Egyszerűen nincs meg a pénzügyi bázisa a jelentős átigazolási díjak kifizetésének. Így aztán a klubok igyekeznek időben megelőzni a riválisaikat, hogy mire a konkurrencia érdeklődik, már meg is száradjon a festék a szerződéseken. A játékosok számára pedig az ilyen ajánlatok jellemzően előbbre lépést jelentenek, vagy éppen, a pályafutás második felében, szinten maradást garantálnak, ezért úgy érzik, okos dolog lehet lecsapni rájuk, hátha nem jön már más, jobb. Aztán az élet vagy igazolja a várakozásokat – vagy nem. És egyre több klub úgy érzi, belekényszerül a korábbi igazolásokba, mert később már nem lesz esélye, már mindenki elkel. Korábban tavasszal szerződtettek játékosokat a következő szezonra, aztán inkább már télen, és ez egyre korábbra csúszik – aki kimarad, lemarad.
Komoly kérdés persze, hogyan reagálnak a szurkolók. Egységes válasz erre nincs. Ha egy kiscsapattól jelentősen felfelé vált egy játékos, azt jellemzően elfogadják, ahogy a legtöbbször azt is, ha egy külföldi játékos a hazájába megy vissza. Egy riválishoz való váltást, már nehezebb megemészteni. Ha a Bajnokok Ligájában összecsap a Barça a kieli Zebrákkal, és Pérez de Vargas beszed egy-két védhető lövést, biztos, hogy a Blaugranában senkinek nem jut eszébe, a kapus lélekben már az ellenfélnél érzi magát? Ha Mikler Roland még másfél évet védett volna Veszprémben, már aláírt szegedi szerződéssel, arra hogy reagált volna a veszprémi aréna?
Hiányos szabályozás
Zárásként pedig ki kell hangsúlyozni a szabályozás hiányosságát. Egy labdarúgóval, akinek több, mint hat hónap van hátra a szerződéséből, kizárólag a klubján keresztül szabad felvenni a kapcsolatot, már legalábbis ami az átigazolást illeti. Bár egyes esetekben felmerül a gyanú, hogy, illegálisan, a felek mégis ennél előbb megállapodtak, abban mindenki egyetért, hogy ez nem jellemző. Ilyen korlátozás a kézilabdázóknál nincs. Annak, hogy nem írnak alá akár három-négy évre előre szerződéseket, a legfőbb oka, hogy igen kevés játékos rendelkezik ilyen hosszú idejű kontraktussal, a legtöbben legfeljebb két évre írnak alá, így már ekkora időtávra előre szerződtethetőek kivásárlási díj nélkül. A kérdés, meddig tartható fenn ez az állapot, és meddig hajszolhatóak a jó előre megkötött egyezségek.
Trackback/Pingback