A 2020-as év és az idei lassan egy hónap, sajnos az „online idők” időszakává nőtte ki magát. Én munkámból adódóan (is) rengeteget tartózkodok a Facebookon, – több oldalt is szerkesztve, vagy csak besegítve – szinte minden témára rálátva, legyen az politika, szórakozás, közélet, de maradjunk itthon, sport. Amit rettentően elszomorít, az a közösségi média teljes megváltozása! Az alapelv az jó volt: ismerkedés, kapcsolattartás, információk áramlása, hírközlés, de mivé lett!? Kommentháborúk, átkozódás, mindenhez is értés, vitaindítás, arcnélküliség.

Számtalan példát említhetnék az élet szinte bármelyik területéről, de legyünk hűek önmagunkhoz, maradjunk a kézilabdánál. Itt is bő a választék, hirtelen elsőnek Háfra Noémi átigazolása ugrik be. Magát Fradistáknak valló emberek, önmagukból kikelve a szó szoros értelmében átkozták azt, akit néhány hónappal, héttel vagy akár nappal azelőtt az égig magasztaltak, imádtak és szurkoltak neki tiszta szívből. Nyilván ne tapsoljanak neki a jövőben, de nem lehetne elengedni őt méltósággal, vagy mit fognak majd tenni, ha esetleg majd válogatott meccsre mennek!?

Picit közelebb az időben, sőt nagyon közel, itt van a férfi világbajnokság. Elérünk egy a várakozásnál is jobb eredményt, de még le sem fújták a francia meccset és máris a bűnbakokat keressük vagy néhány média bejegyzés alá érkeznek a „Hála Istennek”, „amúgy is a franciáknak szurkoltam”, „szánalmas Lékai” szövegek. Én mindig is az ésszerű kritizálásnak voltam a híve, abból akár építeni is lehet, de a bántásnak, főleg, ha az megalapozatlan és ráadásul magyar embertől jön, semmi helyét nem találom a közösségi médiában.

És ugye, hogy „haza” is beszéljek kicsit, így talán védve picit önmagunkat, jöjjön képbe a mi szerepünk is. Azt mondom, mint újságíró, hogy épp ez a szakma az, amivé nem az okleveled tesz! Egy sima sportrajongó, ha gazdag a szókincse, simán írhat jobbnál jobb cikkeket, a politikai írásokat már rég nem újságírók, sokkal inkább politológusok írják. Talán pontosan ezért, mi vagyunk a legjobban „támadhatóak”.

Itt a Handballexperten mindössze néhány hete segítek be és máris két „vitaindító posztom” volt, pusztán azért, mert mindössze tényszerű akartam lenni. Az első még a női EB-n volt, amikor a románok elleni sikerünket, „kínlódással” illettem. A második pedig tegnap este történt, a franciák elleni vereség után „ezt még sokáig sajnálni fogjuk ☹” megjegyzésemmel. Mindmáig vállalom a szavaimat, hiszen nem írhattam, hogy csodálatos játékkal vertük meg az ezer sebből vérző románokat és hazudnék, ha a látottak alapján nem tudtuk volna megverni a franciákat és szívből sajnálom, hogy így nem jutottunk a négy közé. És persze, hogy büszke voltam és vagyok a Neaguék ellen aratott győzelemre és persze, hogy szívből örülök a világbajnoki ötödik helynek!

Tiszteletben tartva mindenki véleményét, ezek után sem adom fel a hivatásomat, megbántva sem érzem magam, hibásnak meg főleg nem. Viszont elgondolkodva azon, hogy a nyilvános bejegyzések alatti kommenteket, megjegyzéseket bárki láthatja és olvashatja, így akár az érintettek is, ez már bizony érzékenyebb téma. Nem elég neki a fájó vereség, aztán még a személyeskedéssel, a bántással, sőt akár az átokkal is szembesülnie kell!? Nyilván, mint élsportoló tudnia kell kezelni a helyzetet, de tényleg hol a határ a közösségi médiában, ha van egyáltalán?

(és a trollokról még nem is beszéltünk)

fotó: idezetek.hu

 

1075 megtekintés.

Megosztás