Handballexpert

Minden, ami kézilabda

Meghatározó, felejthetetlen pillanatok!

Szándékosan még a végső helyezést érő mérkőzés előtt érkezem ezzel az összefoglalóval, hiszen mi már nyertünk azzal, hogy Bécsben egy fantasztikus közönség előtt láthatjuk játszani a magyar női kézilabda-válogatottat.

Összegyűjtöttem tehát az elmúlt két hét legfontosabb momentumait, engedjétek meg nekem mezúttal a személyesebb hangvételt. Mielőtt azonban belevágnék a gondolatokba újból szeretném/szeretnénk kiemelni, hogy jelenleg az oldalunk nonprofit mód működik, tehát nem főállásban dolgozunk a különböző tartalmakon. Időt, energiát nem sajnálva tesszük bele a munkát, ami ilyenkor látszik kifizetődni, hiszen elképesztő aktivitást láttunk a különböző platformokon, ez pedig büszkeséggel tölt el minket, pláne, ha a lányok is ilyen jól szerepelnek.

Szóval akkor csapjunk is bele.

2018-at írunk: ekkor még csak szurkolóként ugyan, de részese lehettem a fantasztikus debreceni junior vb-győzelemnek, amikor az akkor 18-20 éves lányok tartották – az amúgy is meleg nyáron – tűzben a kézilabdatársadalmat. Emlékszem, az elsők között váltottam meg a jegyem a nyitó- és zárómérkőzésre, lesz, ami lesz alapon, a döntésem remeknek bizonyult. Sokan már akkor reménykedtünk abban, hogy innen csak felfelé vezet az út, s bár kemény munka vár a lányokra, de talán egyszer átélhetünk hasonló hangulatot és boldogságot.

Aztán következett a 2019-es szintén magyar rendezésű Európa-bajnokság a juniorok között, amit ezúttal az ország másik végében, Győrben játszottak a csapatok. Az előző évből tanulva, szintén hamar váltottam jegyet –csalódni pedig ismét nem lehetett, hiszen kérdés nélküli győzelmet arattak Vámos Petráék. Akkor talán még jobban kezdett ragyogni az a bizonyos csillag. Ugyan a felnőtt válogatottban az aranyérmes játékosok közül kevesen szerepeltek még akkor, sok megpróbáltatás érte a válogatottat. 

Ki ne emlékezne a világbajnokságon megnyert helyzetből elbukott románok elleni találkozóra, ami akkor Kim Rasmussen állásába került, majd a Covid miatt elhalasztott olimpiára, aminek végül 2021-ben az ideiglenes szakmai stábbal vágott neki a nemzeti együttes? Vagy aztán a hatalmas átalakuláson áteső szakmai stábra és játékosállományra? Megannyi kipróbált új taktikai elem, formáció és új ember, még több kudarc és hullámvölgy, amiből azt hihettük hogy sohasem lesz kiút? Hozzáteszem, mi is ezt gondoltuk és ennek hangot is adtunk –- nyilván jogosan –, de sokak ezt nem tudták elfogadni.

Aztán pedig érkezik egy ilyen, varázscsapásra megváltozó mentális erő és a legnehezebb helyzetekből is talpra álló magyar válogatott. Aki most 2024-ben rettentő sok boldogságot okozott a szurkolóknak kezdve az olimpiai selejtezővel, majd folytatva a párizsi olimpiával, ezeket pedig megfejelve egy elképesztő Európa-bajnoki szerepléssel.

Lehet az mondani, hogy most ugyanúgy tűzben tartották az embereket, mint tették azt 2018-ban Klujber Katrinék. Hiszen sokak Debrecen felé vették az irányt és akár éjszakába nyúlóan is utaztak, csak játszani lássák a csapatot és átélhessék ezt az egészen leírhatatlan hangulatot, ami körbevette ezt a tornát.

Mert, ahogy Janurik Kinga is fogalmazott a pénteki elődöntőt követően, igen is jó volt magyarnak lenni, mert együtt lélegzett ez alatt a bő két hét alatt a csapat és a szurkoló. Na meg persze mindenki más, aki a helyszínen volt: rendező, szervező, önkéntes vagy újságíró egyformán keresztbe tett kezekkel és hatalmas tapssal próbálta segíteni a lányokat. 

Ezért is mondhatom, hogy elképesztő volt ezt átélni belülről, mind a szurkolók biztatását, mind a legtöbb játékos közvetlenségét, ahogy a mérkőzést követően nagyon fáradtan kiszolgálták interjúikkal az újságírókat. Számunkra pedig már az elégtétel volt, hogy megannyi könnycsepp és bosszús tekintet után újra mosolyogni láthattuk nemzeti mezben a lányokat.

Innen pedig már “mindegy”, hogy bronz vagy “csupán” negyedik helyezés a vége, ugyanis mi már nyertünk, mivel ismét összehozta a kézilabda az embereket és bécsi csarnok a Ria-Ria-Hungáriától volt hangos, ami egyszerűen felfoghatatlan. Hihetetlen volt átélni, hogy már a parkolóban rengeteg magyarba botlott az ember pénteken délután, aztán pedig a csarnokban is a mi szavunktól volt hangos a folyosó. Itt pedig azt hiszem, hogy fontos kiemelni, hogy semmilyen negatív hangulatkeltést és szitkozódást nem lehetett hallani, ami szerintem hatalmas respect a szurkolók felé, hogy tudtunk kulturáltan is viselkedni egy ilyen rangos és remek tornán – Debrecenben és Bécsben egyaránt.

Végezetül még „személyesebbre” venném a szavakat, mivel nagyon jó volt az Expertes kollégákkal találkozni és végig drukkolni a mérkőzéseket, ami még jobban összehozza ezt a szerény kis csapatot. Meghatározó élményekkel gazdagodtam, amit lehet sohasem fogok felejteni – bár remélem, ezt a lányok a jövőben még tudják fokozni.

Végezetül azokkal a szavakkal zárnám ezt a hosszú monológot, amit Ilyés Ferenc mondott a közvetítésben résztvevők számára tartott ebéden:

„a kézilabda a szívügyünk. “

Azt hiszem, ezt a gondolatot sokszor fogom még emlegetni, mert nagyon megtetszett. Lehet sokszor kendőzetlenek voltunk és nyíltan vállaltunk olyan véleményeket, amit nem feltétlen kellett volna, de mindezt egy dolog miatt tettük. Mert a kézilabda nekünk is a szívügyünk!

Hajrá, magyarok! 

fotók: MKSZ/Kovács Anikó
 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük