Személyes beszámoló az Európa-liga Final Fourjáról.
Hogy kerültünk mi ide?
Amikor 2023 őszén a Mosonmagyaróvár csapata legyőzte a Győri Audi ETO-t a hazai bajnokságban, akkor szinte egy emberként dobtuk be a közös chatünkbe a handballexpertes srácokkal, hogy „tavasszal irány Graz!”. Reménykedtünk, aztán koppantunk mi is, az Óvár is.
2024 tavaszán azonban azt is megtudtuk, hogy a Thüringer HC két magyar játékossal vág majd neki a következő szezonnak. Beszélgettünk Szabó Annával, szó volt az Európa-ligáról, de nem gondoltuk tovább a dolgokat. Aztán ahogy az idei szezon zajlott, már körvonalazódott, hogy ezt a grazi hétvégét lehet csak elhalasztottuk, teljesen nem kell róla lemondanunk. A THC megnyerte a maga negyeddöntőjét, és még az sem tántorított el minket, hogy a Bera Bera drámai hetespárbaj során maradt alul a Blomberg-Lippe csapatával szemben, ezáltal Ogonovszky Esztiék nem lehettek ott a Final Fourban.
Az első sokk
A csarnokhoz megérkezve mi magunk is meglepődtünk, mivel nem sok minden utalt arra, hogy egy európai kupadöntő helyszínén járunk. Családias hangulat – szó szerint, mivel nagyrészt a játékosok családtagjai ültek a lelátókon –, minimális médiaérdeklődés, visszafogott körítés. Piaci értelemben jól láthatóan válságban van a második számú kupasorozat a női kézilabdázásban, ám ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy nincs létjogosultsága a sorozatnak, sőt! Az Európa–iga tökéletes belépő a kézilabdázás elitjébe, ahol fiatal játékosok megmutathatják magukat, nemzetközi tapasztalatot szerezhetnek. Kupát nyerni pedig nagy lehetőség, és az ideérkező négy egyesület mindegyikének komoly jelentősséggel birt a hétvége.
Fejlődés minden téren
A bővebb szakmai elemzést a két rögzitett podcastünkben már megtettük, álljon itt most egy szubjektivebb értékelés a hétvégéről. Hatalmas motivációt adott számomra egy európai kupadöntőt átélni, pláne úgy, hogy tudtuk, akár magyar sikerrel is zárulhat a hétvége. Nem titok, hogy elfogultak is voltunk, hiszen Annával kétszer is beszélgettünk az elmúlt egy évben. Csenge kapcsán viszont az elmúlt négy év igazi hullámvasút volt.
Forrás: Anze Malovrh / kolektiff
Az egykori váci kiválóság sokak meglepetésére mondott igent az erfurtiak megkeresésére. Sok kritika érte a hozzáállása miatt, a fizikai felkészültsége okán, vagy éppen azért, mert túl sokáig maradt a „langyosban”. Mi sem voltunk mindig pozitívak, ám Csenge pályafutása az elmúlt másfél évben meredeken felfelé ívelt. Aki figyelte a játékát, az láthatta, hogy egy sokkal koncentráltabb, letisztultabb kézilabdázóvá vált. Lehet, hogy egy picit későn vállalta be a légióskodást, ám az első év mérlege őt igazolja – és itt nem csak a pályán látottakra gondolok. A kurtán-furcsán összehegesztett vegyes-zónában egy emberileg is érett, profi sportolót, egy igazán szerethető embert láttunk. Összeszedett gondolatok, türelmes, profi, de emberi mondatok. Szöges ellentéte annak, amit Tokió és Párizs közt a mainstream sajtóban megismerhettünk.
Csak az élhette át, aki ott volt
A győzelem után olyan pillanatokban lehetett részünk, amik minket is megleptek. A csarnok előtt rögtönzött ünnepésbe kezdő erfurti szurkolókkal együtt bulizó játékosok látványa kissé idegen volt számunkra. Az ünneplés során Anna és Csenge családjaival is tudtunk néhány szót váltani, amit ezúton is nagyon köszönünk. Anyák napja alkalmából a lányok kitettek magukért és igazán szép ajándékkal lepték meg a helyszínen szurkoló büszke édesanyákat. Nem tudjuk, meddig tartott a grazi csarnok előtt a buli, ám az biztos, hogy aki ezt átélte, életre szóló élményekkel távozott a helyszínről.
Amit mi csinálunk, ahhoz elengedhetetlen a belső motiváció. Sokszor elmondtuk: a Handballexpert nem munkahely, itt nincs fizetés, nincsenek ennél fogva olyan elvárások sem, amik akár explicit, akár egyéb módon megjelennek egyes szerkesztőségekben. Ezt a motivációt az ilyen sikerek tovább erősítik, jó visszacsatolást jelentenek arra vonatkozóan, hogy megéri csinálni. Folytatjuk, ameddig tudjuk, jön a szezon legfontosabb és talán legszebb része, szinte hetente osztják a serlegeket és ahogy tőlünk telik, igyekszünk mindenhol ott lenni. Fejlődünk, hibázunk, aztán megint fejlődünk. Látjuk, értjük a kritikát, néha jogos, néha viszont nagyon bánt minket. Ebben a vonatkozásban biztosan hasonlítunk a játékosokra. De nem állunk meg, vagy ahogy a THC szurkolói énekelték a méltán ismeretlen sramli-slágert: „der Zug hat keine Bremse” – a vonaton nincsen fék.
Vélemény, hozzászólás?