Mit engedhet meg magának egy játékos a kamerák és a szurkolók előtt, és utasíthatja-e őt így rendre az edző? Allan Heine és Dragana Cvijic vitája sok tanulsággal szolgál.
Ha évek múlva a május 10-i Győr-Ferencváros mérkőzésről fogunk beszélgetni, valószínűleg nem a csapatok jó teljesítménye vagy a szép gólok jutnak majd először eszünkbe, hanem az a jelenetsor, amit már az élőképen is ki lehetett szúrni, ismétlésben pedig még egyértelműbb volt: Allan Heine és Dragana Cvijic vitája – talán nem túlzás ezt állítani – majdnem tettlegességig fajult. És bár sok sportág sok eseményét követem, nagyon erősen kellene kutatnom az emlékeimben, hogy hasonló esetet fel tudjak idézni, pláne női csapatokat vizsgálva. Férfi együtteseknél nagy ritkán látunk némi kakaskodást edző és játékos között, és bár ott sem szerencsés, legyinteni szoktunk rá annyival, hogy nagy volt a feszültség, holnapra mindenki kialussza. Férfi edző és női játékos között viszont van ennek egy tagadhatatlan nemi dinamikája, ami miatt minden mozdulat sokkal nagyobb figyelmet kap.
Ráadásul több szempontból is rendkívül kellemetlen a szituáció. Egyrészről kétségtelenül vannak előzményei: az elmúlt hetekben, de nyilván leginkább az Odense elleni kiesés után felerősödtek a hangok azzal kapcsolatban, hogy nincs minden rendben a Ferencváros öltözőjében, Allan Heine és a játékosok között végleg megromlott a kapcsolat. A BL-negyeddöntő visszavágója után több Facebook-csoportban szerepeltek a képek, amelyeken Andrea Lekic mimikája nem épp arról árulkodott, hogy minden idegszálával koncentrál az edző mondataira. A szombati események tehát egy folyamat végét jelentették, valószínűleg több hetes feszültség szakadt ki mindkét félből, és látszott is a gesztusokból, hogy mélyebb ellentétről van itt szó, mint hogy összekaptak egy aktuális meccsszituáción.
Elöljáróban, amolyan lábjegyzetként szeretném megjegyezni, hogy sosem dolgoztam edzőként topcsapatnál, és nem is voltam játékos magas szinten. Csak elképzelni tudom, mekkora feszültség van ilyenkor a szereplőkben. Voltam viszont más minőségemben döntéshelyzetben, így tudom, hogy nem mindig voltam képes annyira higgadtan és körültekintően reagálni, ahogy egyébként szerettem volna. A cél tehát semmiképpen sem az, hogy egyik vagy másik szereplőt pellengére állítsuk. Inkább arra szeretnék rávilágítani, hogy miért volt sok szempontból rendkívül szerencsétlen a szombati közjáték, és miért lehet ennek kapcsán érdekes kérdéseket feltenni a sportban tapasztalható hierarchia, és specifikusan a női csapatok működése kapcsán.
Nézzük először, mi történt pontosan. A mérkőzés második félidejében, amikor már a Győri Audi ETO dominált, a szemfülesebbek az élőképen is kiszúrhatták, majd persze önálló életre kelt a jelentsor: Allan Heine és Dragana Cvijic a kispadnál keveredtek szóváltásba, az angolul tudók kiszúrhatták az F betűs szót is, majd a konfliktus végén az edző a karjánál fogva lökte a kispadra játékosát. Ha csak vizuális szempontból nézzük, rendkívül kellemetlen az egész videó, végig olyan érzésünk lehet, hogy minden mozdulat, mondat, gesztus olyasmi, ami nem a pályára való.
Beszéljünk először a játékos oldaláról, felelősségéről. A sportban, azon belül is a kézilabdában az elmúlt években meghaladottá vált a szemlélet, hogy egy csapatot csak autokratikus eszközökkel lehet irányítani. Látjuk, hogy a skandináv együtteseknél az időkérések alatt sokszor az edző alig szólal meg, lehet partneri viszonyban is lenni a játékosokkal. Fontos azonban kiemelni, hogy ez egyáltalán nem tekinthető általános receptnek (lásd például azokat a kutatásokat, amelyek olyan kulcsfogalmak mentén hasonlítanak össze különböző társadalmakat, mint az autónómiához, a szabadsághoz, vagy az autoritáshoz való viszony), és legyen is bármennyire partneri a kapcsolat, egy sportcsapat működéséből nem lehet teljesen kivenni a hierarchiát.
Végül az edző mondja ki a végső döntést, ő „viszi vásárra a bőrét”. Ezt a hierarchiát olyan látványosan figyelmen kívül hagyni, mint ahogy Cvijic tette, egyszerűen nem lehet. Nem véletlenül szokták azt mondani a sportcsapatokkal kapcsolatban, hogy tartsanak minél több dolgot az öltözőben, bizonyos konfliktusok nem valóak a nyilvánosság elé. Cvijic – hogy pillanatnyi felindulásból, vagy a korábbi hetek eseményei alapján némileg tudatosan, azt mindenki egyéni fantáziájára bízom – a nyilvánosságot választotta, ezzel látványosan megfosztotta tekintélyétől edzőjét, illetve általánosságban semmibe vette azokat az alapszabályokat (ha vannak), amik egy profi klubot működtetnek. Ezért is gondolom, hogy a Ferencváros vezetőség nem teheti meg, hogy legalább egy pénzbüntetéssel nem honorálja a játékost, de hasonló fegyelmi vétségek miatt láttunk már szerződést is bontani.
Itt ugyanis azt a kérdést kell feltenni, hogy mit üzen ez a többi játékosnak, és általában milyen bizonyítványt állt ki a klubbal kapcsolatban. Vajon amikor Jesper Jensen nézi ezeket a felvételeket, őszinte örömmel várja a budapesti munkát, vagy azon gondolkodik, hogy egy rossz szó, és majd ő is ide jut a játékosokkal való viszonyban? Visszautalnék egy sokat emlegetett témára, hogy biztos jó-e, ha egy klubban ekkora hatalma van a játékosoknak, és úgy alakítják az aktuális narratívát, ahogy épp kedvük tartja? Nem tudom, nem tudhatom, Allan Heine mit tett a színfalak mögött az elmúlt hónapokban, de képtelen vagyok csatlakozni a démonizáláshoz egy olyan szakemberrel kapcsolatban, akit még idén márciusban is pajzsára emelt a csapat és a szurkolótábor is.
Viszont itt térnék rá arra, hogy szerintem összességében Allan Heine is rendkívül rosszul kezelte a szituációt, főleg annak utolsó szakaszát. Megint csak fontos kiemelni, hogy a testi kontaktusok a sportban sokszor sajátos megítélés alá esnek. Vegyük azt a példát, amikor az edző a mezénél fogva húzza vissza a játékosát, hogy az ne lépjen pályára, mikor emberhátrányban van a csapat. Bár maga a mozdulat utalhatna erre, az edző itt nem egy agresszor, aki visszaél a hatalmával, egyszerűen azt akadályozza meg, hogy a csapata két percet kapjon. Mindezzel csupán arra mutatok rá, hogy nem lehet mindig tökéletesen ráerőltetni a sportszituációkra a mindennapi életben honos etikai és viselkedésbeli szabályokat, ezzel együtt amit Allan Heine a jelenetsor végén csinál, az nem tud nem nagyon rossz asszociációkat életre hívni. Itt egy ember, aki ebben a szituációban teljesen eszköztelen, és szorult helyzetében csak ahhoz tud nyúlni, hogy ilyen primer módon gyakorolja a dominanciáját. És itt szinte hallom, hogy „Cvijic leverne neki kettőt”, és persze, ezen lehet poénkodni (bár nem túl ízléses), de itt egy egyértelmű hierarchikus viszony áll fenn (amit persze először maga Cvijic vett semmibe), amiben Heine van felül, és amit láthatóan a végén elég kétségbeesetten, illetve teljesen reménytelenül próbált visszaállítani. Bármekkora is a feszültség, szerintem egy edző nem reagálhat így, pláne nem egy női játékossal szemben.
Elek Gábor fogalmazott úgy (nem teljesen) ezzel a Fradi kerettel kapcsolatban, hogy edzőként képesek felemelni, de nagyon hamar a mélybe is lökhetnek. Bizonyos fokig ez minden keretre igaz, látjuk, érezzük azt a nüansznyi különbséget, milyen az, amikor a játékosok csak a profizmus miatt tesznek meg mindent, és milyen, mikor tűzbe mennek az edzőért. Az azonban egészen biztos, hogy a mostani Ferencváros speciális ilyen szempontból, hiszen számtalan olyan játékos van ebben a keretben, akiknek korábban is voltak vitás szituációi a pályafutásában. Allan Heine nagyon hamar megtapasztalta ennek az éremnek mindkét oldalát. Ha egy vizsgának tekintjük a tiszteletteljes és konstruktív viselkedést, szombaton sem ő, sem Dragana Cvijic nem jelentkezhetett az ötösért.
Általánosságban viszont azon kell elgondolkodni, hogy miként működik egy olyan klub, ahol a játékosok néhány meccs alatt megbuktatnak egy edzőt, vagy ilyen színvonaltalan módon állnak bele a következő, eddig megmentőnek kikiáltott trénerükbe. És abban sem vagyok biztos, hogy a szurkolótábornak minden ilyen viselkedést legitimálnia kell, legyenek is bármennyire kedves és szerethető játékosok a Ferencváros kézilabdázói. Ahogy korábban is mondtam, érdemes figyelembe venni, hogy az ő elbeszéléseik sem mindig teljesen objektívek.
A kérdés tehát adott: lehet, hogy amit Elek korábban félig viccesen megjegyzett, valójában épp az a plafon, amit a Fradinak át kellene törnie az igazán profi működéshez, és azokhoz a célokhoz, amiket Kubatov Gábor olyan gyakran hangoztat? Az mindenesetre biztos, hogy ha a Ferencváros valóban szintet akar lépni, akkor a tegnapi vitának korszakhatárnak kell lennie.
A témában hallgassátok meg a podcastünket is:
Kiemelt kép: Nemzeti Sport/Utánpótlássport (szerkesztve)
Vélemény, hozzászólás?