Gonzalo Martínez Embil a Handballanalytics felületén vizsgálta, hogy az elmúlt évtizedek szabályváltozásai hogyan hatottak a kézilabda mezőnyére.
A kézilabda jelentősen megváltozott az elmúlt évtizedekben. Senkit sem lepünk meg azzal, ha azt mondjuk, a tempó nőtt, illetve nemcsak a labdabirtoklások száma, hanem azok hatékonysága is felfelé ívelő tendenciát mutat.
A változásnak sok oka van: a csapatok abbéli törekvése, hogy visszaszorítsák az eladott labdák és a technikai hibák számát, a modern támadási szisztémákhoz való alkalmazkodás, de leginkább az, hogy az IHF egyértelmű célként tűzte ki, hogy gyorsabbá, látványosabbá, támadásközpontúbbá tegye a játékot. Számos szabályváltozás történt ennek irányában, a legfontosabb kettő, hogy 1997-ben megváltozott a középkezdés módja, a csapatoknak már nem kellett megvárnia, hogy az ellenfél rendeződjön. Majd 2016-ben jött a mezőnyjátékos-kapus csere leegyszerűsítése, ami a hét a hat elleni játék reneszánszát hozta el.
A gyors kezdődobással a csapatok a másik oldal rendezetlen védelmét használják ki, megtámadják a gyengepontokat, mielőtt az ellenfél kialakíthatná a védekező formációt. Ezzel párhuzamosan persze a védelmek is mozgékonyabbá, agilisebbá váltak. Ahogy Dietrich Späte megállapította, ugyan a szabályváltozás segítette a támadásokat, ezzel együtt a védelmeket is arra sarkallta, hogy többet mozogjanak a pályán, próbálják megzavarni a labdajáratást és labdát szerezni. Összegezve tehát azt mondhatjuk, hogy a szabályváltozás egy dinamikus, folyamatos tranzíciókra épülő játékot eredményezett (szerkesztői megjegyzés: ezzel párhuzamosan a futballban is olyan korszakot élünk, amikor nagyon nagy szerepe van az átmeneteknek).
A hét a hat elleni felállás számbéli fölényt jelent a támadó együttesnek, ugyanakkor növeli az eladott labda kockázatát. Späte szerint hosszabb távon nem is nyernek vele a csapatok, de az tény, hogy plusz opciót jelent, főleg akkor, ha egy gárda hátrányból akar felzárkózni. És megint egy olyan szempont, ami a számbéli fölény miatt megnövelt területeket, gyorsabb helyzetkialakítást jelent, nem beszélve az üres kapus gólokról.
Adódik a kérdés: vajon tudjuk mérni ezeket a változásokat? De ami még fontosabb: kiegyenlítettebbé vált a sportág ezekkel a szabályokkal?
Vizsgáljuk mindezt az olimpiai játékok példáján keresztül.
Ha 1980 és 2024 között vetjük össze a férfi olimpiai játékokat, 34,9%-os növekedést figyelhetünk meg a mérkőzésenkénti gólok tekintetében. Ezt az időszakot azonban érdemes három részperiódusra bontani.
- 1980 és 1992 között a meccsenkénti gólszám stabilan 41 és 43 között maradt, tehát itt a tempó nem változott drasztikusan
- 1996 és 2008 között már eljutottunk 54-ig
- 2012 időszakos visszaesése után 2016, azaz a hét a hat elleni játék bevezetése óta ismét folyamatos a növekedés, eljutottunk egészen 58 fölé
Ha csapatonként nézzük meg a szerzett gólokat, azt figyelhetjük meg, hogy 1980 és 1992 között csökkent az átlagosan legtöbb és legkevesebb találatot jegyző együttes közötti különbség. A következő időszakban a játék gyorsulása növelte a differenciát, ami a csúcsponton eljutott 14 gólig. 2016 óta viszont ismét szűkülést tapasztalunk, sőt általánosságban, az egész vizsgálati mintára vetítve is azt mondhatjuk, hogy míg a legtöbb gólt szerző együttes találati száma 26 %-kal nőtt, addig a legkevesebbé 78 %-kal.
Szerkesztői megjegyzés: itt szerintem hozzá kell tenni, hogy ennek nem kizárólag a szabályváltozások az okai. A kézilabdában is egyre erősebb a globalizálódás, az európán kívüli országoknak is hozzáférhetőbbé vált a sportág topszintje, szakemberek, játékosok kezdtek ezekben a régiókban szerepet vállalni. Mindez azt eredményezte, hogy szemteszt alapján is csökkent a különbség, és már nem nagyon látni olyan csapatokat világversenyeken, akik nem ismerik a sportág alapjait, ne tudnának eljutni stabilan mondjuk 20 gól fölé.
Érdekes képet mutat a gólkülönbségek vizsgálata is. 2000 és 2024 között nőtt a maximum egy gólos különbségű meccsek száma, ugyanakkor ugyanebben az időszakban emelkedett azon találkozók száma is, ahol legalább négy gól volt az együttesek közötti különbség. 1996-ig nem voltak 15 vagy annál több gólos különbségek, azóta viszont nyolcból öt tornán is regisztráltak ilyet. Bármily paradox is tehát, de a szabályváltozások által egyszerre váltak szorosabbá a mérkőzések, és jött el a nagyobb különbségű győzelmek korszaka is.
A gólkülönbség az 1980 és 2024 közötti olimpiai rangsorok változásának 66%-át magyarázza. Ha az adatsort két, egyenként nyolc tornát felölelő időszakra bontjuk, azt tapasztaljuk, hogy az 1980–2000 közötti időszakra vonatkozó regressziós görbe meredekebb, mint a 2004–2024 közötti szakaszba. Ez arra utal, hogy az utóbbi olimpiákon kisebb átlagos gólkülönbség is elegendő volt a helyezések elmozdításához, ami a csapatok közötti dominancia kisebb szórását és kiegyensúlyozottabb versenyt jelez a résztvevők között.
Ha tehát röviden akarjuk összefoglalni a cikk tanulságait: a sportág gyorsabbá és dinamikusabbá tételét célzó szabályváltozások az egy mérkőzésre jutó átlagos gólok számának növekedéséhez vezettek. A legkevesebb gólt szerző csapatok góltermelése jelentősen nagyobb mértékben nőtt, mint a legtöbbet találatot jegyzőkké. Emellett nőtt a döntetlenek és az egygólos különbséggel végződő mérkőzések száma — bár a nagy gólkülönbségű eredmények is gyakoribbá váltak. Végül, a legutóbbi tornákon szűkült a helyezések közötti gólátlagbeli különbség.
Az eredeti cikk.
Kiemelt kép: Pillanatkép a 2024-es olimpiáról (forrás: NBC)
Vélemény, hozzászólás?