Feladata egy sportolónak kiállni bizonyos ügyek mellett? Megváltoztatja-e kedvencünkről alkotott véleményünket, ha ellentétes politikai oldal mellett foglalnak állást? El lehet-e menekülni a téma elől? Véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség egészének, akár egyes tagjainak véleményét.
Ezt a cikket egyszerre szerettem volna megírni, miközben minden porcikám tiltakozott ellene. Előbbinek oka, hogy a témát fontosnak, tárgyalásra érdemesnek gondolom, ráadásul többször felmerült a kommentek között, kértétek, hogy beszéljünk róla. Azt is gondolom – megválaszolva egyik fentebb feltett kérdésemet –, hogy örökké nem lehet menekülni a dilemma elől, sőt, jövő tavaszig sem nagyon, hiszen ha csak a pletykák egy része igaz, fognak még feltűnni kézilabdázók meglepő helyeken a következő időszakban.
Ám még mielőtt rátérnénk az aktualitásokra, kicsit távolabbról indítok. Meggyőződésem, hogy ahogy Magyarországon (és bár nincsen minden országról mély ismeretem, részben Kelet-Európában) fals kép él az emberek fejében arról, hogy mit értünk politika szó alatt, és ehhez kapcsolódóan hol húzódnak a véleménynyilvánítás határai. A politika klasszikus értelemben nem azt jelenti, hogy a Tisza vagy a Fidesz rublikájába tesszük végül a voksot. A szó eredeti jelentését tekintve közös ügyeink intézésére utal, tehát politika az is, van-e elég fa a nyári melegben a játszótéren, kátyúsak-e a bicikliutak, vagy akár, hogy kékre vagy lilára festik a székeket a csarnokban. Amint több ember van a képletben, és nekik valamilyen közös ügy mentén dűlőre kell jutniuk, klasszikus értelemben politikáról beszélünk.
Ezzel a fenti kérdések egy részére már meg is adjuk a választ. Hiszen milyen alapon mondhatnánk azt, hogy a fentiekben egy sportoló nem foglalhat állást? Ha egy lépéssel továbbmegyünk, ismét tágítjuk földrajzilag a nézőpontot, láthatjuk, hogy tőlünk nyugatabbra (és most nem arról van szó, hogy ott mindent megoldottak, ahogy hangzik ilyenkor a gyakori vád) egyáltalán nem számít példa nélkülinek, nem kelt megrökönyödést, ha egy sportoló társadalmi, vagy akár nyíltan pártpolitikai kérdésekben állást foglal. És még csak nem is kell visszamenni az időben Muhammad Ali nyilatkozatáig a vietnámi háborúval kapcsolatban, elég az elmúlt évekből emlékeznünk például Colin Kaepernick kiállására, vagy arra, hogy Lewis Hamilton hogyan képviselt bizonyos kérdéseket az F1-ben.
Erre jön gyakran – főleg hazánkban – az az érv, hogy márpedig a sportban nincs helye a politikának. Van egy rossz hírem ezzel kapcsolatban: a sportban mindig is ott volt a politika (lásd például a Piszkos gólok című könyvet). Egyrészt a különböző politikai kurzusok szélsőbaltól szélsőjobbig előszeretettel használták fel a sportot kommunikációs, legitimációs céllal (ugye nem én vagyok az egyetlen, aki minden magyar sportsiker után kisebb agyvérzést hord ki lábon, látva, hogy a mindenoldali politikusok hogyan próbálnak a sikerhez dörgölőzve lájkokat gyűjteni?). Másrészt a sport alapüzenete is tele van politikával, hiszen az egyik alapvető ígéret minden pályára lépő gyermek számára, hogy itt tényleg semmi más nem számít, csak az, hogy abban a hatvan-kilencven percben ki mit mutat, sőt a csapatok is gyakran kapcsolódnak valamilyen ideológiai csoporthoz (ld. például Lazio vagy St. Paluli). Külön szórakoztató egyébként, hogy általában azok kérik számon a politika és a sport találkozását, akik tevőlegesen is tesznek ezért, és a magyar sportsikerekben szakmailag számtalan helyen támadható módon a sportfinanszírozás legitimációját keresik.
Na de ne kerülgessük tovább azt a bizonyos kását: konkrétan most azért merült fel a kérdés, mert a Digitális Polgári Körök alapításával több egykori és jelenlegi sportoló, edző – többek között Székely Zoja, Szécsi Zoltán, Nyéki Balázs vagy, hogy az oldalhoz mérten aktuálisak legyünk, Lékai Máté – tagja lett egy-egy ilyen szerveződésnek, sőt Görbicz a hétvégi, Papp László Budapest Sportarénában tartott nagygyűlésen is részt vett.
Ha egy picit is hiszek abban, amit fentebb leírtam (márpedig általában azért igyekszem ilyesmit leírni), a részvétel ténye miatt nincs jogom támadni ezeket az embereket, így nem is teszem. Ha a fentebb említett sportolóknak megengedjük, hogy a Black Lives Matter mellett állást foglaljanak, akkor miért ne vehetne részt egy kormánypárti szerveződésben egy magyar sportoló?
És erre a kérdésre valóban az a válaszom, hogy tegye. Nincs okom, jogom (és pláne lehetőségem) megtiltani. A cinikus Tyler Durden – meg persze az olvasó – ezzel együtt ott ül a vállamon, és szinte hallom, ahogy felsóhajtanak a naivitásomon, amint a polgári értékek mellett őszinte, büszke hazai öntudattal kiálló sportolókról delirálok. Két szempont ugyanis van, amit nem lehet megkerülni. Egyrészt egy ilyen kiállás mindig akkor hiteles, ha nem egyik napról a másikra történik. Ha a fenti sportolók közül bármelyik többször beszélt volna a szuverenitásról, Ukrajnáról, vagy bármilyen kormánypárt számára fontos témáról, egy szavam sem lenne a kiállásuk tényével kapcsolatban. Lehet, hogy nem értenék egyet azzal, amit mondanak, de a kiállás lehetőségét semmiképp sem vitatnám. Így viszont azért nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy valaki, aki eddig csak a zónáról meg a hatosfalról nyilatkozott, hirtelen kölcsönzött magának közéleti véleményt. Persze erre vissza lehet vágni, hogy volt nekik korábban is, csak nem merték elmondani, de ha ez így van, most mondják el: ne csak passzív kiállás és nehezen vállalható szereplőkkel történő fotózkodás jöjjön, hanem tényleg ismerjük meg azt a véleményt.
A másik dolog komoly tabu, olyannyira, hogy talán leírva, kimondva sem láttam még sehol. Minden ilyen kiállás hitelességét csorbítja, ha legalábbis feltételezhetjük, hogy az illetőnek anyagi indokai is vannak. És itt most nem arra gondolok, hogy ezeket az embereket lefizették vagy zsarolták, hanem arra az egyszerű tényre, amit muszáj mindannyiunknak elfogadni: a magyar sportban rengetegen jól élnek az állami támogatásokból, egyszerűen fogalmazva, elemi érdekük, hogy ez a politikai rendszer a helyén maradjon. Minden bizonnyal ez a tény – és persze ennek kimondatlansága – okozza a legtöbb ellenérzést. Sokan úgy érzik, nem mondunk ki valamit, ami a napnál is nyilvánvalóbb. Igen, biztos vagyok abban, hogy van olyan szereplő a fentiek közül is, akinek megfordulhat a fejében, hogy egy esetleges váltás esetén milyen perspektívái lehetnének.
Van még ennek a témának egy olyan oldala, amiről érdemes beszélni. Nem reprezentatív komment-közvéleménykutatásom során többször találkoztam azzal a véleménnyel, hogy a mostani események miatt valaki már nem tud úgy tekinteni korábbi kedvencére, mint korábban. Ez emberileg teljesen érthető, ugyanakkor szerintem egy dolgot fontos megjegyezni: nem csak úgy lehet kedvelni, akár nagyra tartani valakit, ha tökéletesen egyetértünk minden döntésével. Hogy egy személyes példát hozzak, én nagyon kedvelem, sőt kedvenc teniszezőmnek titulálom Novak Djokovicot, úgy, hogy szinte semmilyen társadalmi kommentárjával nem értek egyet, sőt némely esetben még károsnak is tartottam, amiket mondott. Gyökeresen mást gondoltam például a koronavírus témájában, de tudtam tisztelni amiatt, hogy kiáll a véleménye miatt, akkor is, ha amiatt rövid távon pozíciókat, helyezéseket, versenyeket veszít (az oltás hiánya miatt nem indulhatott Grand Slam tornákon).
Ha tehát – ahogy a pletyka tartja – Görbicz Anita ott lesz jövőre a szavazólapon, az nem annullálja a szép emlékeket, a gólokat, ami után ugrált a kedves olvasó. Inkább azt a kérdést kell feltenni, hogy miért most, miért így. A következő lépés az lenne, hogy e téren is sokkal transzparensebbé, őszintébbé váljon a sportközbeszéd, és hogy ne legyen tabu, ami nemhogy lehetősége, hanem feladata egy felelős, példakép státuszban lévő embernek: valóban képviselni, amit gondol.
Kiemelt kép: Magyar Nemzet/Nemzeti Sport (szerkesztett)
Vélemény, hozzászólás?