A magyar csapat az utolsó, Horvátország elleni mérkőzésen is az utolsó percig harcban volt legalább egy pontért, de, ahogy az előző négyet, úgy ezt sem sikerült megnyerni.
Meghatározó téma a meccs kapcsán a fáradtság. Erre még majd konkrétabban is visszatérünk, most elsőre nézzük a magyar gólok számát, negyedórás bontásban: 9, 6, 5, 5: egyértelműen felismerhető a mérkőzésen belüli negatív trend. A 35. és az 51. perc közt volt egy negyedóra, amikor magyar részről kizárólag Ilić Zoran talált a kapuba. Ő háromszor, de más senki. (Az azt megelőző két gólunkat pedig Ligetvári Patrik lőtte, amit, ha nem láttam volna, el se hinnék).
A válogatott alaptaktikája ezúttal sem vált be teljesen: a horvátok 46-szor lőttek kapura, mi csak 42-szer. Bár itt főleg a magyar szám túl alacsony, azaz a fő gond elöl volt, de azt eddig is láttuk, akkor tudunk nyerni, ha az ellenfél támadásait megfojtjuk, még mielőtt kapuralövésig jutnának. Az eladott labdák száma is kb. azonos, ráadásul a mi adatunk rosszabb egy hajszállal: 10 és 9 (ezek egyébként férfimeccsen átlagos adatok). 37 horvát és 34 magyar lövés találta el a kaput, ami majdnem ki is adja a végeredményben lévő különbséget. Az összes lövéshez képest egyébként ezek szokatlanul alacsony számok, mindkét csapatnak túl sok kaput el se találó lövése volt. 6 horvát lövést sáncolt a magyar védelem (ebből 3-at Sipos), kifejezetten sokat.
Mindazonáltal a 46 horvát lövés értékét csökkenti, hogy majdnem a fele, 21, átlövési kísérlet volt. Az átlövés egyértelműen a legrosszabb hatékonyságú lövési forma, a horvát próbálkozások pont egyharmada (7) lett gól, ami nagyjából átlagos arány. Ha tehát teljesen el nem is tudtuk venni a lehetőségeiket, azért sokszor kényszerítettük őket távoli lövésekre – amit aztán például lesáncoltunk. A magyar csapatnak 16 átlövése volt ráadásul majdnem a fele, 7, bement. Azaz 5-tel kevesebb próbálkozásból értünk el ugyanannyi átlövésgólt.
Egyénileg Fazekas Gergő ezen a meccsen se tudta hozni, amit egy irányítótól várunk. Ráadául most egyénileg se villogott: 2/3, és mindössze 2 gólpassz. Hanusz Egon, ahhoz képest, hogy szokatanul sok lehetőséget kapott, nem lőtt kapura, és 2 gólpasszához ugyanennyi eladott labda tartozik. Ennek a tükörképe a beállós: Rosta Miklós a találkozón nem lőtt kapura! Sipos Adrián egyetlen lövése sem lett gól (Papp Tamás pedig be sem állt), így erről a posztról nem szereztünk gólt. Miközben támadásban a jobbszél mellett a beálló elvileg a legmeghatározóbb posztunk.
Apropó, jobbszél. A legeredményesebb magyar játékos ezúttal is Imre Bence volt, 7/10 (ebből 2/3 hetes), tőle kicsit szokatlanul sok hiba, de még elmegy. Ennél rosszabb, hogy Imre a második félidőben mindössze 2-szer lőtt kapura, mindkétszer büntetőből, mezőnyből egyszer sem. Ennek a legfőbb oka, hogy a 7-6 elleni játéknál ő futkározott le cserére folyamatosan. Ennek a taktikai vonatkozásait nem az én tisztem kifejteni, hogy jó gondolat-e a csapat legjobb góllövőjét gyakorlatilag kivenni a játékból, azt mindenki döntse el maga. Az eredményt a számsorok mutatják. A másik szélen Bóka Bendegúz 2/4, egy szélsőtől egyértelműen gyenge.
Az átlövők közül a már említett Ilić volt a legeredményesebb, 5/9, az teljesen jó, 3 eladott labda. Ha negyed órán át senkire se számíthatsz, te meg már alig kapsz levegőt, több lesz a hiba – és még így is inkább csak a legvégére romlott le az addig kitűnő teljesítmény. A többiek éppen csak ott voltak, sőt, Bodó Richárd azt se. Ilić mögött a második legeredményesebb átlövőnk a 3 gólos Ligetvári Patrik volt – igaz, 1 gólt üres kapura, 1-et szélről lőtt.
Az előző években Chema Rodriguez kapitánysága alatt a válogatottnak volt egy állandó sémája a cserékre, ha egy meccset nem láttál, akkor is tudtad, melyik posztra mikor cserélünk. Ezen az EB-n ezt már nem láttuk viszont, az utolsó két mérkőzésen pedig még annyira se, mint előtte. A Final Four típusú rendezvények kapcsán szokás arról beszélni, hogy nem mindig a legjobb csapat nyer, hanem amelyik a legjobban bírja a két egymást követő kemény meccset. Egy EB-n, ahol úgy játszik a csapat 24 órán belül kétszer, hogy előtte nem volt egy hét pihenő, hanem négy másik meccs, ez fokozottan igaz.
Ehhez képes Ilić ezt a találkozót csere nélkül játszotta végig, a svéd meccsel együtt 24 óra alatt 110 percet töltött a pályán, ami borzasztó sok. Imre Bence mindössze 43 percet játszott, a 7-6 elleni játékban folyamatosan fel-le szaladgálva. Erről lásd a fenti gondolatot.
A mérkőzésen Papp Tamás, Bodó Richárd és Lukács Péter nem lépett pályára. Magyarország 20 játékost vitt ki az EB-re, a többi csapat jellemzően csak 18-at. De ezt a bő keretet nem használtuk, még a ténylegesen a meccsre benevezett 16-ból is 3 fel se állt a padról (és a cserekapus Palasics Kristóf 9 perce se igazán sok). A gyengébb rotáció a végére megtette a hatását.
És igazából Palasics is azért jött, mert előtte Bartucz László nemigen találkozott a labdával. 7/27, 26%. Palasics 38%, de ehhez elég volt neki 3 védés is (3/8). Ketten együtt az előző meccs után most is 30% alatt maradtak. Ezen a szinten ez elég gyenge kapusteljesítmény. Az összesen 10 magyar védésből 7 az átlövésekből jött össze, a többi lövésfajtát igazából csak nézték.
Magyarország 25 támadást vezetett 7-6 ellen, nagyon rossz hatékonysággal: 11 gól és 6 eladott labda. A táblázat világosan mutatja, hogy ez a taktikai elem ezúttal nem volt sikeres.
Ez volt a válogatott utolsó mérkőzése az EB-n, így ez a sorozatunk is végetért. Bízunk benne, hogy voltak olvasók, akiknek a táblázatokból kimazsolázott adatokkal meg tudtunk mutatni egy-két érdekességet a hat lejátszott mérkőzésből. Köszönjük, hogy velünk tartottak, a viszont látásra!
Vélemény, hozzászólás?