Handballexpert

A vasárnap befejeződött, és amúgy, óriási meglepetésre, a szlovák csapat által megnyert U17 Európa-bajnokságon a magyar válogatott hajszálra ugyanazt az eredményt hozta, mint három héttel korábban egy korosztállyal feljebb: a 7. helyen végeztünk. Ennek ellenére némileg másként értékelnénk ezt a szereplést, mint az U19-et. Ennek legfőbb oka nem a két csapat, hanem a két korosztály, úgy átlalában az U17 és az U19 közti különbségben keresendő.

Az U17 értékelése

Az U19-es játékosok se érettek még, de, különösen a női mezőnyben, azért már viszonylag közel állnak hozzá. Az U17 ettől még nagyon messze van, ez a két év nagyon sokat számít. Az U17 mindig is kicsit komolytalan verseny volt, akkor is, amikor mi nyertük meg, és akkor is, amikor sokadikak lettünk. Itt még meghatározó az akcelerált (korábban érő) játékosok szerepe, meghatározó, hogy melyik országban milyen időbeli lefutással oktatnak különböző technikai és taktikai elemeket. Döntő lehet az is, melyik országban hogy válogatnak. Általános tapasztalat, hogy az U17-ben szereplő játékosok jelentős része már az U20-ban se lesz válogatott.

És persze ez összesen két évjárat, azok közül is a fiatalabbak az EB idején még csak 15 évesek, a legjobb helyen is előfordul, hogy egy évfolyam nem sikerül annyira jól, vagy éppen kifut egy kiemelkedő. A tényleges eredményt pedig, hogy ki hányadik helyen végez, az összeszokottság is jelentősen befolyásolhatja.

Összességében az U17-ben elért eredménynek nincs igazi jelentősége Akkor se volt, amikor mi nyertük, akkor se, amikor hetedikek lettünk.

Mégis nagyon jó, hogy van U17. Jó, mert ad egy, hol szép, hol kíméletlen, nemzetközi összehasonlítást. Megláthatjuk, mit tudnak a többiek ugyanebben az életkorban. Ezt még bőven van mód korrigálni, úgy egyénileg, mint országosan, az edzésmunkában, a nevelési stratégiában. De ehhez a korrekcióhoz szükséges, hogy meglegyen a viszonyítási alap, és ezt adja meg az U17.

Tempohandball

A tizenegy évvel ezelőtt leírt gondolatokhoz képest jóval nagyobb hangsúly került a magyar utánpótlásképzésben is a gyors játékra. Megteremtették ennek az alapjait is, a játékosok nagy biztonsággal képesek passzolni, és többeknek jó a helyzetfelismerési, döntéshozatali képességük is. Ezek persze nem ebben a 2008/09-es korosztályban jelentek meg, szó sincs forradalmi változásról az előző évfolyamokhoz viszonyítva, de különösen az összjáték jobb, mint korábbi korosztályoknál volt és sokkal, összehasoníltathatlanul gyorsabb, mint tíz éve, az akkori utánpótlásban.

Ráadásul a viszonylag sok hibának van pozitív értékelése is. Az U19-es csapatnál relative kevesebb volt az eladott labda, mert a játékosok csak azt vállalták fel, amit egészen biztosan tudnak. A jó kézilabdának már korábban is meghatározó eleme volt, hogy ezen túl kell lépni, a mai sebességnél pedig főként elengedhetetlen a kockáztatás, és ez jól meg is jelent a csapat játékában.

Csakhogy közben a többiek se unatkoztak. Kun Attila, az U17 vezetőedzője, az EB kezdete előtt magabiztosan nyilatkozta, 55 támadást akarunk vezetni meccseként, ez a sebesség lesz a fő erényünk. Aztán szembejött a valóság. Méghozzá két fronton egyszerre.

Ők is tudják

Egyrészt az ellenfelek is hasonló iramot diktáltak. Ami előzetesen kiemelkedőnek tűnt, arról az EB-n megláttuk, hogy Hollandia, Svájc, más olyan csapatok, akik esetleg akár a nyolc közé se jutottak, tudják kb. ugyanezt. A középdöntőben lejátszott két mérkőzésen Svájc 49-szer, Hollandia 50-szer lőtt kapura ellenünk. Ezek asztronomikus számok a tíz évvel ezelőtti U17-hez képest, de a negyeddöntőben Horvátország ezt még kissé meg is tudta fejelni, 54 kapuralövéssel. A három említett mérkőzésből csak Svájc ellen volt több kapuralövésünk, mint az ellenfélnek!

Az Európa-bajnokság megmutatta, ezzel a sebességgel nem tudunk kiemelkedni a mezőnyből. Az EB nélkül elhittük volna, hogy de. Ennek ellenére az irány jó, alapvetően erre kell menni. De nem dőlhetünk hátra, nincs utolérhetetlen előnyünk, sőt, leginkább semmilyen sincs.

Visszarendeződés

Már az utolsó csoportmérkőzésen, Szlovénia ellen, nem várt jelenséggel találkozott a csapat. Nevezetesen felvezettük a labdát a megszokott sebességgel, de, ellentétben azzal, amit ezek a játékosok korábban, például a bajnokságban láttak, most már ott állt az ellenfél legalább négy játékossal.

A már hivatkozott cikkben azt találtam írni, a norvég hegemónia végetér, mert az ellenfelek megtanultak visszazárni. Most, amikor épp ők az EB és az olimpia címvédői is, ez talán kissé humorosan cseng. Mindazonáltal ahhoz, hogy a norvég válogatott ismét a csúcsra jusson, új megoldásokra volt szükségük, a 2000-es években számukra a női mezőny feletti korlátlan uralmat biztosító játék már akkor se működött. Mondhatni, az a norvég hegemónia végetért, csak talán jött egy másik, másfajta.

És most azt láttuk, a visszarendeződés megoldása leért az U17-es szintig is. Szlovénia, Szlovákia, még csak nem is a sportág elitje, zárnak vissza olyan pontosan és gyorsan ebben a korosztályban, ami tíz éve a felnőtt mezőnyben sem volt magától értetődő.

Az a sebesség, amit mi elképzeltünk, már itt sem működik, és ilyenkor azért kissé beüt a tanácstalanság. Az EB-n a válogatottnál közreműködő szakmai stáb meg talán maga is meglepődik, de arra már biztosan nincs mód (és ez nem az ő hibájuk), hogy radikálisan továbbfejlesszék a játékosok gondolkodását és játékát ilyen esetekre. Ennek nem is az U17-ben kell megtörténnie, de a korosztályos verseny jól jelzi, hogy erre szükség van.

Védekezés

Abban, hogy ismét nem jutottunk az elődöntőbe, mégsem a támadójáté problémái játszák a főszerepet, hanem a pálya túlsó oldalán történtek. A magyar csapat védekezésben látványosan elmaradt az élmezőnytől. Nem csak visszarendeződésben (ld. az előző pontot), de felállt védekezésben is.

A védelmünk nagyon könnyen volt átjászható, de ennél is fontosabb, hogy a mozgás összességében nagyon statikus, nagyon pontatlan és puha. A fal sokkal kevesebbet mozog, mint kellene. Mondhatjuk, a magyar lányok kb. úgy védekeznek, ami a 2010-es években megszokott volt az U17-ben, csakhogy mára mások ebben jelentősen előreléptek.

Kétszer játszottunk Svájc ellen, egyszer a középdöntőben, egyszer az 5-8. helyért kereszbte játszva. 39 és 37 kapott gól. Egészen brillírozni kellene elöl, hogy ennyi kapott góllal meccseket lehessen nyerni. És lehet itt kritizálni a kapusokat, talán komolyabban is el lehet gondolkodni, miért nem volt jó kapusteljesítményünk, de amikor felállt fal ellen lőhet az ellenfél sorozatban ziccereket, és még csak nem is kombinált figurák után, akkor néhány méterrel a kapus előtt keresném a problémák fő forrását.

Megindul a labdás játékos, egy csellel megveri a védőt, és már lőhet is a hatos vonalról. Besegítés alig, ha van fault, akkor abből vagy hetes van, vagy továbbmegy a támadás, a sikeres megállító faultok száma kiábrándítóan alacsony, mert nagyon puha és bizonytalan a védekezés.

Ezek javítható dolgok. Semmi jelentősége, milyen volt a védelem és hány gólt kaptunk egy ilyen korosztályos Európa-bajnokságon. De ez a verseny most megmutatta, hogy itt elmaradásunk van, amit pótolni kell, ill. a következő évfolyamok képzésénél nagyobb teret kell kapjon a dinamikusabb és keményebb védekezés már ebben a korosztályban is. Ezt most feketén, fehéren megmutatta a valóság.

Itt talán tehetnénk még egy megjegyzést. Az utánpótlásban jópár éve kötelezően nagy figyelmet kell fordítani a nyitott, leginkább 3-2-1 védekezésre. Ebből az EB-n semmit se láttunk viszont (Horvátország pl. nagyon jól csinálta). Ebből is érdemes levonni a tanulságokat.

Konklúzió

A korábbiakban esetleg úgy érezhettük, jó a képzésünk. Két korosztályunk (2002/03 és 2004/05) megnyerte az U17 és az U19 EB-t is, a 2006/07-et hunyorogva elkönyveltük kis kisiklásként. Azt gondoltuk, gyorsak vagyunk és pontosak, megint királyok leszünk. Aztán szembejött a valóság. Ami egyáltalán nem baj. Baj az lenne, ha nem vonnánk le ebből a tanulságokat.

Kép: Szigeti Blanka hétméteres dob az EB-n. Fotó: MatchLens, EHF