Handballexpert

Néhány nap múlva kezdődik a, részben Magyarországon rendezett, női Európa-bajnokság. Az EB-n már 24 csapat vehet részt, ami a korábban megszokott 16-hoz képest óriási változást jelent.

Hogy pontosan mekkorát, azt könnyen érzékeltethetjük néhány számmal. Az előző, 2022-es Európa-bajnokságra 35 nemzeti kézilabda-szövetség nevezett be. Azon az EB-n csak 16 válogatott vehetett részt, így a résztvevők kicsivel több, mint fele, 19 válogatott, esett ki a selejtezőkön. Ezúttal 34 nevező volt, ebből 24-en ott lehetnek, csak 10 válogatott esett ki a selejtezőkön, feleannyi, mint két évvel korábban. Kijutottak az EB-re olyan kézilabda-nagyhatalmak, mint Törökország, Észak-Macedónia és Feröer, és a sportág olyan nagyágyújának, mint Görögország, is csak pár gól hiányzott.

A válogatott versenyeken hivatalosan nem országok, hanem kézilabda-szövetségek versenyeznek. Ez megjelenik egyrészt ott, hogy a magyar szereplésért például nem a miniszterelnök, hanem Ilyés Ferenc, a Magyar Kézilabda Szövetség elnöke felel. De ennél is fontosabb, hogy az Európai Kézilabda Szövetség (EHF) nem kényszerül rá Koszovó önálló államiságának vizsgálatára, hiszen nem a (sokak szerint nem is létező) ország, hanem a kézilabda-szövetség az EHF partnere. Feröert pedig nagyjából a világon senki nem tekinti önálló országnak, de önálló szövetségük van több sportágban is, így kézilabdában is indítanak válogatottat.

A mezőny tehát szélesebb, mint valaha. De gyengébb is, mint az előző évtizedekben bármikor. És ennek csak az egyik oka, hogy Szlovákia vagy Portugália részvétele, nem is szóval a fentebb említettekről, nem emeli a színvonalat. A másik, fontosabb, hogy jópár olyan ország, ahol korábban komoly szinten űzték ezt a sportágat, mára kiiratkozott a női kézilabdában profi szinten jelenlévők közül, és nemigen lép senki a helyükre.

A párizsi olimpiai játékokon és a fél évvel korábban rendezett világbajnokságon ugyanaz a négy csapat végzett az első négy helyen, még a sorrend is azonos volt. Ez már önmagában is jelzi, mennyire szűk a sportág, de legalábbis a női mezőny elitje. Az előző négy évben a norvégokat és a franciákat nagy versenyen élesben csak egyszer verte meg bárki más.

Ha elnézzük a mai spanyol válogatottat, nehéz elképzelni, hogy Spanyolország öt évvel ezelőtt világbajnoki döntőt játszott, és az utolsó másodpercekben még reális esélye volt a mérkőzés megnyerésére (erről bővebben olvashnatnak ITT). A Hollandia elleni mérkőzés volt máig az utolsó nagy világverseny-döntő, ahol sem a franciák sem a norvégok nem voltak ott. Spanyolország a 2000-es években még rendszeresen két csapattal is szerepelt a női Bajnokok Ligájában, a 2008-10-es gazdasági válság viszont elsöpörte a kézilabda financiális hátterét az országban: a férfiaknál is csak a Barcelona maradt meg profi csapatnak, a nőknél pedig egyetlen klub sem. Az utóbbi években spanyol klubok többször még az Európai Ligában se szerepeltek. Talán némi újbóli fellendülést jelezhet, hogy az idén két spanyol csapat is bejutott legalább az EL csoportkörébe. Ha nincsenek komoly klubok, ha ott nincs komoly utánpótlás-képzés, nincs egy komolyan vehető, színvonalas bajnokság, ahol a játékosok edződhetnek, eltűnik egy korosztály. Egy darabig ez nem látványos, amíg harminchoz közelítő, majd azt átlépő, játékosok fenntartják a válogatottat, aztán egyszercsak nagyon hiányozni fognak a nem létező, ill. csak amatőr szinten kézilabdázni tudó újak.

Bár vannak különbségek, hasonló folyamatok zajlottak le déli szomszédunknál is. Talán még emlékeznek, amikor a 2020-as olimpiai selejtezőkre készültünk (amit aztán ténylegesen egy évvel később játszottak le a Covid-19 világjárvány miatt), a magyar válogatott Szerbia elleni mérkőzésén alapvetően az ellenfél számított esélyesebbnek. Ma már ez egyértelműen fordítva lenne (persze, ahogy akkor a magyarok nyertek, ma is borulhatna éppen a papírforma). Itt is eltűntek az alapok. Játszottak még a 2000-es években rendszeresen szerb csapatok a BL-ben, ma már eggyel lejjebb, az EL-ben is hiába keresnénk őket: a Crvena Zvezdát a német Blomberg simán verte ki már az első selejtezőkörben. Itt is a klubok estek vissza először, már a 2010-es évek második felében is rendszerint a teljes szerb válogatott külföldön játszott, aztán egy idő után már a nyolcvanas években született játékosok kiestek a válogatottból, a helyükre érkezők pedig alacsonyabb szintet képviselnek. Igaz, Bulgária ellen így is magabiztosan hozták a selejtezőket. Hogy a bolgár válogatott milyen szinten játszik, azt inkább nem szeretnénk tudni.

Oroszország eltűnésének közismerten nem szakmai okai vannak, erre most nem is pazarolnánk több sort, mindenesetre egy korábban erős válogatott kiesése immáron a negyedik egymást követő nagy versenyről szintén egyértelműen a mezőny gyengülése felé mutat.

Nincs még tíz éve, hogy sorsdöntő világbajnoki mérkőzést vesztettünk el Lengyelország ellen (erről pedig ITT olvashatnak). Az ugyan már akkor is kellemetlen volt, de hol van ma a lengyel kézilabda? A klubjaikról beszélni se nagyon érdemes. A válogatottjuk az EB-re két, Koszovó elleni nagyarányú győzelemmel jutott ki. Teljesen nem kell leírni őket, a tavalyi VB-n is tisztességgel helytálltak, de azért komoly céljaik nem lehetnek.

Nem tartozik szorosan ide, mert egy Európa-bajnokságon amúgy sem vehetnének részt, de megjegyeznénk, hogy eközben az afrikai női kézilabda is teljesen leépült. Tizenöt-húsz éve még egy Tunézia, Szenegál, Elefántcsontpart elleni mérkőzést komolyan kellett venni, ma már az afrikai válogatottak nem játszanak komoly szerepet a nemzetközi női kézilabdában.

Létezik-e komoly válogatott komoly klubok nélkül? Két példát is látunk erre. Az egyik Hollandia. Mi a történet háttere? Egy komoly állami támogatással üzemelő kézilabda-akadémia Arnhemben. Bár sok jelentős különbség van, bizonyos értelemben Papendalt tekinthetjük a NEKA holland megfelelőjének. Aztán az akadémiai képzés után a játékosok külföldre igazolnak. Hollandiában, aki húsz éves kora után még a hazai bajnokságban játszik, abból nem lesz komoly játékos. A holland Venlót például láthattuk a Vác ellen simán kiesni az EL-ből (erről ITT írtunk), ott csak azok játszanak, akik még vagy túl fiatalok a külföldi szerződéshez, vagy nem terveznek komoly karriert. A holland válogatottba éveken át lehetetlen volt a hazai bajnoságból bekerülni, most is csak egy kivétel van (nem is teljesen érthető módon). Ehhez kell egy, az utánpótlás-képzésre irányuló erős és tartós állami elkötelezettség, a klubok támogatásának leghalványabb szándéka nélkül. Nem teljesen ugyanígy, de Svédországban is azt látjuk, a jobb játékosok a huszas éveik elején külföldre igazolnak. Ez a modell működhet talán két, három országnál, de a komoly bajnokságok, a német Bundesliga, a dán első osztály, felvevőképessége is korlátozott, túl sok ország nem lesz képes színvonalas bajnokság hiányában csupa külföldőn játszó játékosra épülő válogatottat fenntartani.

Az elsüllyedő, visszaeső országok helyére nem nagyon nyomulnak be az újak. Pár éve Csehország tűnt igéretesnek, de ők is eléggé megtorpantak, most Svájc látszik olyan példának, ahol komoly energiát fektetnek az utánpótlásba (sokáig a Ferencvárosnál hamar elbukó Martin Albertsen vezetésével), ha nem is a mostani, számukra is hazai EB-re, de később lehet talán egy jó válogatottjuk. A női élmezőny viszont ezzel együtt is szűkebb, a nemzetközi vesenyek színvonala pedig alacsonyabb lesz, mint amit korábban megszokhattunk.

Profi háttér nélkül nem megy. Ahol a jegybevételből jó, ha a villanyszámlát ki lehet fizetni, tévés jogdíjról azt se tudják, mi az, ott nincs mód színvonalas szakmai munkára, ott sosem lesz színvonalas bajnokság, ami a játékosokat fel tudná készíteni a nívós nemzetközi versenyekre. Bár politikai okokból érthető a 24 csapatra bővítés (manapság nem vállalható fel, hogy a férfi és a női EB létszáma ne azonos legyen), a válogatottak színvonalának visszaesése inkább a létszám szűkítését indokolná. Azt pedig senki nem gondolhatja komolyan, hogy a kisebb játékerejű válogatottak EB-részvétele nyomán feg majd hirtelen felívelni a női kézilabda ezekben az országokban. Meg lehet-e fordítani a trendet?