Handballexpert

Bő egy héttel, lassan kettővel, vagyunk a magyar bronzérmet hozó női Európa-bajnokság után (az EB-ről persze sokat írtunk, a bronzmérkőzésről például ITT). A harmadik hely kétségkívül szép siker. Bár a korombeliek emlékezhetnek pl. a húsz évvel ezelőtti hazai EB-re, amikor egy ugyanilyen helyezés csalódást jelentett, de legutóbb bármilyen nagy világversenyen 2012-ben, tizenkét évvel ezelőtt akasztottak érmet magyar játékosok nyakába. Az akkori szövetségi kapitány sajnos már nem is él, a belgrádi arénában tízezer néző előtt a hazaiak ellen hosszabbításban megnyert mérkőzésen szereplő magyar játékosok közül már senki nem válogatott, többségük már nem is játszik.

Ami ennél is meghatározóbb, hosszú éveken át inkább a kétszámjegyű helyezések jutottak nekünk, egy érem pedig elérhetetlenül távolinak tűnt. Minden értékelés (már legalábbis azok, akik nem voltak érdekeltek hamis képek festésében) egyetértett abban, nem balszerencse vagy egy-két rossz megmozdulás, hanem strukturális problémák akadályozzák a jobb eredmények elérését. A Handballexpert szerkesztői is egy podcastban (ITT hallgatható meg) elemezték kicsit több, mint egy éve a helyzetet, nem kisebb kijelentést vállalva, mint, hogy „beteg a magyar női kézilabdázás”.

És akkor jön egy kiváló szereplés, egy bronzérem. Akkor most a strukturális problémák hipp-hopp mind elmúltak, esetleg nem is voltak? A magyar kézilabdázás hirtelen meggyógyult? Vagy milyen tényezők vezettek a bizonyos értelemben váratlan, de az utóbbi évek sorozatából mindenképpen kiugró eredményhez?

Véleményem szerint a mostani siker mögött nem állnak strukturális változások. Illetve mégis, de azok nem most, nem frissen, hanem tíz évvel ezelőtt történtek. Lehetetlen nem észrevenni, hogy az utánpótlásképzésben, főként a női vonalon, az előző évtizedben lezajlott egy jelentős változás. Ezt lehet bőven kritizálni, tettük eddig is, talán még fogjuk is. Az viszont tagadhatatlan, hogy ez a rendszer lényegesen több és jobb fiatal játékost termelt ki, mint a megelőző időszak. A megújulás nagyjából az 1998-as évjárattól kezdve éreztette a hatását. A mostani EB-n a négy belső poszton a csak védekezésben szereplő Papp Nikoletta volt a legidősebb magyar játékos, ő 1996-ban született, rajta kívül még Bordás Réka (1997) született 1999. január 1. előtt. A két kezdő szélső mögötti cserék is 1998 és későbbi születésűek, egyedül a kapusok töltötték már mindhárman be a harmincadik életévüket. Pedig ez korántsem magától értetődő, ebben a sportágban a teljesítmény csúcsa normális esetben harminc körül jön el. Az utánpótlásképzés specialitása, és erről már többször írtunk, hogy, ha egy napon elkezdesz mindent jól csinálni, az tíz év múlva kezd majd először meglátszani a felnőtt eredményekben.

Egy ilyen fiatal csapatnál szinte magától értetődő, és igazából elvárható, hogy évről évre javuljon a teljesítmény. Ha a húszat néhány héttel ezelőtt betöltő Simon Petra most lényegesen jobb játékos, mint egy éve volt, az nem nagy dolog, sőt, az ellenkezője volna megdöbbentő. (Az, hogy Simon másokhoz képest kiemelkedően jó, természetesen nagy dolog, az, hogy saját korábbi játékához képest fejlődött, viszont teljesen normális).

De ez önmagában nem magyarázná meg, miért is váltottunk egy év alatt temetési menetből eufóriára. Sőt, még ennél is gyorsabb volt az átmenet. Az olimpia miatt a szokásosnál jóval sűrűbb volt a válogatott programja a 2024-es évben, így az egy évvel ezelőtti világbajnokságot nem csak a bronzot hozó EB-vel, de az olimpiai selejtezővel majd magukkal a párizsi játékokkal is össze lehet hasonlítani. Bár látunk az éven belüli fejlődést is, a legnagyobb ugrás kétségkívül a világbajnokság és az olimpiai selejtező közt következett be. Négy hónap alatt ekkora minőségi előrelépést nem indokolt volna a játékosok egyéni fejlődése. A Handballexpert szakértői részletesebben is elemezték a magyar válogatott játékában megjelenő taktikai változásokat (pl. ITT hallgatható meg). Látványos, hogy a szakmai stáb levonta a tanulságokat a korábbi, rossz eredményeket hozó tornákból, mérkőzésekből, a játék jobban igazodik a játékosok egyéni képességeihez. Hogy miért nem történhetett ez meg korábban, az egy jó kérdés, de az idő kerekét visszaforgatni úgyse tudnánk, szóval most örüljünk annak, hogy legalább az idei év elhozta ezt. Míg korábban többször is úgy láthattuk, a szövetségi kapitány inkább lefelé húzza az egyénileg ennél jobb játékra is képes játékosokat, addig az olimpiai selejtezőre ez egyértelműen átfordult az ellenkező irányba. Nem minden összefüggés nélkül a hangulat is jobb lett a válogatottnál, nagyobb a bizalom, jobb az együttműködés a szakmai stáb és a játékosok közt. Ráadásul ez egy kicsit egy önmagát erősítő folyamat is: a selejtezőn Svédország ellen elért sima győzelem után már nagyobb önbizalommal lépett pályára a csapat a következő mérkőzéseken, amit az újabb győzelmek tovább erősítettek. Mentálisan a csapat most jól láthatóan erősebb, mint a korábbi években volt. Ez felismerhető volt még az amúgy simán elveszített elődöntőn is, a többi mérkőzésről nem is beszélve.

Ezek alapvetően jó dolgok, és egy olyan szakágban, ahol ennyire szűk a mezőny (erről pl. ITT olvashatnak), már ez is jelentősen jobb eredményekhez vezethet (érdemes pl. látni, hogy a minden éles meccsén sima vereséget szenvedő Németország is 7. lett).

Ezen kívül volt még néhány tényező, amik legalábbis segítettek a jó eredmény elérésében. A leglátványosabb természetesen a hazai rendezés, a szurkolók támogatása. Ide tartozik az is, hogy rendezőként sikerült a könnyebb ágra kerülni, legalábbis nem ártott, hogy nem Dánia, hanem Románia ellen kellett ki-ki meccset játszani az elődöntőbe jutásért. Segített az is, hogy az olimpia utáni Európa-bajnokság mindig a ciklus leggyengébb világversenye. Nem teljesen véletlen, hogy 12 éve egy ilyen EB-n szereztünk bronzot, és a magyar válogatott egyetlen EB-győzelme is a sidney-i olimpia után néhány hónappal után esett. Több válogatott fiatalításon esett át (a hollandok ezt mintha kissé túlzásba is vitték volna), másutt az edző búcsúzott a párizsi játékok után. A magyar válogatott kerete minimális változáson esett át, megőrizte a stabilitását, előrébb is tudott lépni.

Egyetlen olyan tényezőt látok, amit ténylegesen strukturális változásnak tekinthetünk. Már ősszel írtunk ITT az utóbbi időben nagy számban külföldre igazoló játékosokról. A válogatott kezdőjéből Szemerey Zsófi, Vámos Petra és Kuczora Csenge ill. a védekezőspecialista Papp Nikoletta külföldön játszik, mindegyiküknél felismerhető volt egy jelentős fejlődés. Klujber Katrin maradt a Ferencvárosban, de külföldi edzőt és egy erős poszttársat kapott, ami szintén jót tett neki. Alapvetően úgy láthatjuk, egy játékosnak, főleg fiatalabb korban, alapvetően szüksége van arra, hogy kilépjen a komfortzónájából, ahhoz, hogy igazán nagy játékos lehessen belőle. Korábban gyakran volt téma, hogy miért nem igazolnak magyar játékosok külföldre. Természetesen, ahogy korábban, pl. az előbb hivatkozott cikkben is írtuk, a külföldi szerződés nem feltétlenül csodaszer. De ha mindig csak ott maradok, ahol belefér, hogy 6 gólt 20 lövésből lőjek, ahol akkor is kezdő leszek, ha meccsek óta nem lőttem gólt (jó, ezt most kicsit eltúloztam, de csak egy kicsit), abba könnyű elsüllyedni, belefásulni. Szükség van a folyamatos versenyhelyzetre, egyéni szinten is, ez pedig a fél válogatottnál az utóbbi időszakban jelent meg.

Ez, úgy gondolom, egy fontos változás, de ezt sem a magyar kézilabdázás irányítói kezdeményezték – pont ellenkezőleg, ez éppen az ő törekvéseik ellenére zajlott le. Ha egy éve, két éve, öt éve strukturális problémákat láttunk, ha beteg volt a magyar kézilabda, akkor ezek a problémák nagy valószínűséggel ma is fennállnak. Sőt, volt szerző, aki azt mondta, bosszantja, hogy a válogatott jól szerepelt az EB-n, mert így a siker mögé bújva elmaradnak az általa szükségesnek ítélt változások. Néhány sportági vezető EB utáni nyilatkozatait olvasva meg tudjuk érteni ezt a gondolatot, bár mi azért sosem bánjuk, ha győz a csapat.

Ezzel együtt úgy látom, ha a korábbi rossz eredmények mögött mély problémák álltak, azok nem szűntek meg. Ha a magyar kézilabdázás beteg volt, akkor most is az, maximum éppen kicsit jobban érzi magát. De az is lehet, hogy mind tévedtünk, és igazából jó felé megyünk már egy ideje, és éppen az utóbbi évek rossz eredményeit okozták felszíni problémák, amelyek a közelmúltban nagyrészt megoldódtak.