Handballexpert

Minden, ami kézilabda

Kácsor Gréta, Gloria Bistrita

Emigráció

Hosszú éveken keresztül magyar első osztályú női kézilabdázók legfeljebb kalandvágyból, vagy a szerelmet követve igazoltak külföldi klubokhoz. Ha volt egy-két külföldön játszó magyar játékos, az valamiféle egzotikumnak számított. Az állami sporttámogatás felpörgetése a 2010-es évek elejétől csak még jobban ráerősített erre, hiszen a legtöbb magyar kézilabdázó külföldön lényegesen kevesebb pénzt tudott volna keresni, mint odahaza.

Az utóbbi két-három évben viszont jelentősen megváltozott a helyzet, jónéhány magyar játékos igazolt külföldre. A háttér egészen szerteágazó lehet, találunk válogatott játékost, aki egy erős, Bajnokok Ligájában szereplő, egyértelműen szakmai előrelépést jelentő klubhoz szerződött, mást esetleg a magasabb fizetési csekk vonzott Romániába. Amikor pedig egy alsóházi NB I-es klub kispadjáról igazol valaki a német másodosztályba, ott aligha a karrierépítés a legfőbb szempont.

Azt gondolom, nem lehet egy vagy két okot megjelölni a nagyobb létszámú külföldi igazolás indokaként, de van néhány olyan vonal, ami több játékost is érint:

A három élcsapat kivételével a magyar klubok finanszírozása inkább visszaesett. Ahol korábban jegyzett külföldi játékosokat láttunk, ma magyar fiatalokra építenek, és emögött leginkább nem elvi, hanem financiális okok állnak. Egy már rutinosabb magyar játékosnak külföldi klubok jobb lehetőségeket tudnak biztosítani. Nem csak, de leginkább Romániában látjuk ezt, ahol az állami-önkormányzati finaszírozás jelenleg kiemelkedő lehetőségeket biztosít. A Siófok tavalyi csődje ráerősített erre a folyamatra.

A három élklub, a Győr, a Ferencváros és a Debrecen pedig éppenhogy olyan szintre jutott, ami ezeknek a játékosoknak megugorhatatlan. Ahol ténylegesen nemzetközi klasszisok szerződtetésére van pénz, és a játékosok állampolgársága nem fontos szempont (a Ferencváros kapcsán erről ITT írtunk, magáról a jelenségről általánosságban pedig talán majd később fogunk), oda egy-egy feltörekvő, de azért a klasszis szintet el nem érő magyar játékos nem fér be.

Egy alsóházi magyar csapatnál már nincsenek olyan körülmények, amik mindenképpen marasztalnának egy középszerű játékost, többek számára tűnik erről a szintről egy német alsóházi klub vonzónak, még ha sportszempontból nem is jelent előrelépést.

Lezajlott tehát a magyar női kézilabdában egy struktúraváltás, és ezzel párhuzamosan a fiatalok körében egy kultúra-váltás is, ez a kettő pedig már olyan számban csábított sportolókat külföldre, amit tömegesnek ugyan nem neveznénk, de már nem is hagyható figyelmen kívül.

Milyen következményei vannak ennek a folyamatnak? Ez is, akárcsak az okok, sokrétű. Érinti például a válogatottat. Míg az előző évtizedekben nyugodtan leírhattuk, hogy a magyar válogatott játékosai legfeljebb egy-két kivétellel (de az időszak nagy részében tényleg kivétel nélkül) Magyarországon játszanak, ez ma már egyáltalán nem igaz. Ez pedig leszűkíti a válogatott lehetőségeit.

A nemzetközi versenynaptár amúgy is eléggé behatárolja a mozgásteret, de azért korábban is próbálkoztak a válogatott közös felkészülésének kiterjesztésével papíron nem erre szolgáló időszakokra is. Nemzetközi, egész Európában egységes szabályozás határozza meg, a klubok mikor és mennyi időre kötelesek elengedni játékosaikat a válogatottba. A Magyar Kézilabda Szövetség viszont rendelkezik olyan „motivációs” lehetőségekkel, amiknek hatására a klubok késznek mutatkoznak ezen túlmenően is a válogatott rendelkezésére bocsátani játékosaikat. Ezek az eszközök viszont Bukarestben, Metzben, Thüringiában, aligha működnek. Olyan válogatott összetartásnak viszont, ahol a kezdőcsapat fele hiányzik, nem sok értelme van.

A közelmúltban mintegy két csapatra való magyar játékos távozott az NB I-ből. A legnagyobb figyelem természetesen a válogatott játékosokra összepontosult. Ha valaki a Vasas kispadjáról igazol egy német egyesülethez, azt a legtöbben talán észre se veszik, de pusztán darabra vele is eggyel kevesebben maradnak otthon. Eközben az NB I továbbra is 14 csapattal működik, azaz ugyanannyi játékosra van a bajnokságban szükség, mint amikor ők még a hazai ligában játszottak.

Azt várni, hogy a magyar utánpótlás legyen képes, legyünk visszafogottak, hússzal több játékost kihozni két év alatt, mint a megelőző időszakban, irreális. A kluboknak így tehát két lehetőségük marad: az NB I/B-ből hozhatnak fel játékosokat, vagy külföldieket próbálnak igazolni. A külföldiek szerepeltetése tehát, mint látjuk, egy oda-vissza ható folyamat: egyes játékosok más országba szerződnek, mert Magyarországon a külföldiek miatt nem tudnak előrelépni, de aztán a helyükre a klubjuk csak egy újabb külföldit tud hozni.

Tegyük fel a kérdést, reálisan pótolhatta volna-e a Mosonmagyaróvár Pásztor Noémit és Szemerey Zsófit Magyarországról? És ha igen, azok a klubok, ahonnét ők igazolnak? Mert néha nem is direktben működik: a Budaörs a Thüringer HC-hoz szerződött Szabó Annát magyar játékossal pótolta, de a lánc végén egy holland balszélső szerepel.

Az egész jelenség annyira új, egyelőre csak figyelünk, hová vezet. Egyes következményeket már látunk, másokat talán majd később. És még az is lehet, hogy egy-két év múlva visszafordul az egész. De jelenleg nem mehetünk el csukott szemmel a leírtak mellett.

Kép: Kisricso Photo.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük