Handballexpert

A közelmúltban beszámolt a magyar sportsajtó arról, a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) változtat a támogatási rendzerén: átlagban 5 magyar játékosnak kell a pályán lennie ahhoz, hogy egy klub megkaphassa az állami támogatásokat.

Bár önmagában is sokat mond a magyar profi sport helyzetéről, hogy az állami támogatások szabályozásával befolyásolni lehet a csapatok stratégiáját, de ezen most lépjünk túl, tekintsük a tartalmi részt, és főleg azt, elképzelhető-e a kézilabdában valami hasonló!

A magyar kézilabdázásban jelenleg külföldi játékosokra minimális korlátozások vonatkoznak csak, pedig, ahogy a régi vicc is mondja, igény volna rá. Az NB I-ben 16 játékost szabad egy mérkőzésre nevezni, ebből 14 bárki lehet (akinek van érvényes versenyengedélye), a fennmaradó két helyre viszont csak fiatal, magyar állampolgárságú játékos nevezhető. Ez a szabály eddig nem nyert pozitív visszaigazolást, de ez a cikk most erről sem szól.

Néhány évvel ezelőtt még szerepelt a versenykiírásban, hogy akinek több külföldi játékosa volt a megengedettnél, annak egy bizonyos összeget be kellett fizetnie. Ennek komoly visszatartó ereje nem volt, a klubok jelentős része lépte túl a kvótát, és fizetett – volt miből, a bőségesen ömlő állami támogatások bőven biztosították ehhez a fedezetet. Később a szabályt kompletten el is törölték.

A kézilabda és a futball sok esetben hasonló vonalon mozog, és az állami sportirányítás az MLSZ döntése mögött is felsejlik, így többen felvetették, valami hasonló jöhet a kézilabdában is. Jöhet?

Eltérő sportág, eltérő lehetőségek

Legelőszöris szögezzük le: szabály-jellegű korlátozás a futballban sem jön. Aki meg tud élni állami támogatások nélkül is, minden további nélkül játszhat 11 külföldi játékossal minden egyes mérkőzésen. Más kérdés, hogy ez talán alkalmas lehet az Európai Unió szabad munkavállalásra vonatkozó szabályainak megkerülésére, de Magyarországon egyetlen kézilabdacsapat se tudja magát függetleníteni az állami támogatásoktól, legfeljebb annyi változik, hogy egyesek 72 órán belül csődbe mennének, mások csak a keret felét kényszerülnének szélnek ereszteni. Persze itt is maradnak kiskapuk: ha pl. a Veszprém teljes egészében elveszíti a „hivatalos” állami támogatásokat, de az állami irányítás alatt álló, ám papíron nem állami támogatást, hanem szponzorpénzt folyósító névadó szponzor ugyanennyivel emeli a saját szponzorációját, akkor csak annyi történik, hogy mindenki egyenlő, de egyesek még egyenlőbbek.

A labdarúgásban szélsőséges esetben is áttekinthetőek maradnak a cserék (a katari VB-döntőn a francia válogatott 7-et cserélt, ez a legtöbb, ami valaha tétmérkőzésen történt), és azokat jegyzőkönyvezik is, így utólag is, komoly videózgatás, egyebek nélkül is mindig egyértelmű, teljesült-e az öt magyar játékosra vonatkozó elvárás. Mondhatni, mivel már minden mérkőzés jegyzőkönyvét elektronikusan vezetik, néhány óra alatt leprogramozható egy ezt kimutató táblázat. Egy kézilabdameccsen lehet akár kétszáz csere, a cserék a jegyzőkönyvbe nem kerülnek be, így utólag pusztán a jegyzőkönyvből azt se látjuk, egy adott játékos pályára lépett-e egyáltalán (persze, ha lőtt három gólt, akkor minden bizonnyal igen), azt meg végképp nem, kik voltak egyszerre pályán. Nagy tornákon vezetnek erről statisztikát, de az nem hivatalos, és nem is feltétlenül megbízható. Annak alapján egyébként egy csapat akár negyven különböző felállásban is játszhat egy mérkőzésen belül. Elő lehet írni, hogy akkor jár a pénz, ha mindig van három magyar a pályán, de egyrészt sok sikert az ellenőrzéshez, másrészt teljesen aránytalan volna, ha egyetlen rossz csere miatt el lehet veszíteni többszázmillió forintot.

Mi is írtunk már arról korábban, kézilabdában szokás jó előre igazolni. Különösen a férfiaknál gyakori, hogy egy játékos már most, májusban, tudja, hová fog igazolni jövő nyáron. A magyar NB I-ben is szinte minden klubnak kész kerete van a következő szezonra. Egyes klubok csak úgy volnának képesek legalább három magyart pályára küldeni, ha ezzel egy, két kategóriával visszaesne csapatuk teljesítménye. Ez különösen is az élcsapatokra igaz, egy Győr – FTC mérkőzésen tipikus, hogy csak három magyar játékos van pályán a két csapatban összesen, és a klubok NB I-be benevezett kereteiben csak azért találunk viszonylag sok magyart, mert adminisztratív okokból benevezték a fél ificsapatot. Még a külföldi játékosokra vonatkozó korlátozások elszánt hívei is alighanem egyetértenének azzal: májusban ilyet a következő szezonra bevezetni abszurd volna.

A lehetőségek

És hosszabb távon? Nézzük kicsit reálisan, és tegyük fel, az állami támogatások feltételéül a keretben található külföldi játékosok számát kellene egy bizonyos limit, pl. max. 6 játékos (tetszés szerinti más szám szabadon behelyettesíthető) alá szorítani, nem konkrétan a pályán, hanem a csapat keretében. Ez mondjuk, középtávon, megoldható volna. Ha ezzel párhuzamosan a támogatások összegét nem csökkentik, akkor Győrben a most ott szereplő külföldi klasszisok (mégiscsak a világ egyik legjobb csapatáról beszélünk) fizetését kaphatnák a legjobb magyarok, a Fradinál az ottani, még mindig elég jól fizetett külföldiekét a magyarok második sora, és így tovább. Ez elképesztő jövedelemugrást hozna a magyar játékosok számára, egy magyar kézilabdázó az NB I-ben a többszörösét kereshetné annak, amennyit egy ugyanolyan tudású francia vagy dán játékos a saját bajnokságában keres. Ez mindenbizonnyal nulla körülire csökkentené a küföldön szerencsét próbáló magyar játékosok számát. Helyes célkitűzés ez? A játékosok számára szinte eltűnne az előrelépésre való motiváció: ha Komlón vagy Gyöngyösön több pénzt lehet keresni, mint egy francia BL-résztvevőnél, miért is akarna bárki is előrelépni? Futballban ez nem egy valós probléma, hiszen még a Ferencváros költségvetése, és az ott elérhető fizetések is jóval alacsonyabbak, mint a menő külföldi kluboknál. Kézilabdában, és azon belül is főként a női mezőnyben, ahol több magyar klub csak állami támogatásból többet tesz zsebre, mint amennyiből külföldi BL-résztvevő csapatok gazdálkodnak, egy ilyen intézkedés komoly aránytalanságokhoz vezetne.

Ráadásul kinyilvánított cél, hogy magyar csapatok jussanak a Bajnokok Ligája Final Fourba, az állami támogatások egy része pont ezt célozza. Az idén ezt csak egy magyar klub, a Győri ETO érte el, bár a Veszprém, a Ferencváros és a Szeged is csak egy hajszállal, de mindhárman lemaradtak a nagy célról. Ha a rendelkezésre álló legjobbak helyett a magyar játékosokra kellene koncentrálniuk, aligha kerülne a cél közelebb. Az MLSZ számára ez sem képez valós problémát, a Fradi évek óta a BL főtáblájától is messze van, hogy azon túlmutató célokról be is beszéljünk. A kézilabda-szövetség (MKSZ) nem engedheti meg magának, hogy adminisztratívan visszafogja a négy élcsapat erejét.

Nem csak a sportág, és a szabályozási, mérési lehetőségek, de az erőviszonyok is jelentősen különböznek a labdarúgáshoz képest. Persze a sportirányításban bármi lehetséges és annak az ellenkezője is. Jóslásra nem vállalkozunk, de cikkünkből bárki láthatja, miért nem adaptálható az MLSZ intézkedése egy az egyben a kézilabdára.

Képünk illusztráció. Fotó: Kisricso Photo